27/09/2026
Gittinger Tamás élménybeszlámolója az idei Nomád Szamos kajak túráról:
Nomad Szamos kajaktura avagy Három nap a Szamos hátán – Szinérváraljától Csengerig.
„„Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.”
— Ady Endre: Az Értől az Oceánig
Ezuttal viszont a Szamos nem csak az Ér es Kraszna habját hordta, minket is a “hátán” vitt. Számunkra ezen a szeptemberi hétvégén nem egyszerűen egy folyó volt, három napra út lett belőle, amelyen kajakjainkkal, a folyó sodrását követve indultunk el.
Magunkkal vittük mindazt, amire a következő három napban szükségünk lehetett, és bár nagyjából tudtuk, honnan indulunk és hová szeretnénk eljutni, azt már kevésbé, hogy mit tartogat számunkra maga a folyó…
Első nap - meglepetések napja
Szeptember 18.-a reggel 8:00 óra…
Ez volt a kitűzött időpont Szatmárnémeti egyik benzinkúti parkolójában. A kajakok már előző nap lekerültek a Szejke-tanyára, ahonnan péntek reggel kiskamionra pakolva indultak tovább a vízre szállás helyszínére.
Mi, többiek, a benzinkútnál gyülekeztünk, mely tökéletes helyszin volt egy utolsó frissitő kávé elfogyasztására a nagy kaland előtt. Majd némi késéssel, mikor már az utolsó személy taxija is befutott, 8:15 körül közösen indultunk tovább a Szamos felsőbb szakasza felé.
Az időjárás-előrejelzés aznapra némi esőt ígért. Ezt már indulás előtt is tudtuk, és útközben néhány apró esőcsepp még emlékeztetett is rá, hogy a meteorológusok ezúttal nem tévedtek nagyot. Különösebb aggodalomra azonban nem adott okot – egy kis eső még nem állíthat meg egy kajaktúrát.
Kilenc óra körül érkeztünk meg a Szinérváraljai új hídhoz, ahol a vízre szállás előtt még várt ránk a pakolás. A kajakokat előkészitettük, mindenki felszerelte saját tutaját, bepakolta a következő napokra szükséges felszerelését, majd lassan minden készen állt az indulásra.
Vizre szálltunk, elköszöntünk a sofőröktől, akik még a parton álltak, és ahogy az egy rendes vízitúrához illik, az időjárás is úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Abban a pillanatban, amikor evezni kezdtünk, a korábban csak ígérgetett eső valóban megérkezett, mi pedig elindultunk lefelé a Szamoson. Eleinte csak csendesen szemerkélt, de néhány száz méter megtétele után az eső egyre jobban rázendített. Nem volt sok időnk gondolkodni. Menet közben mindenki előkerítette az esőkabátját, és immár teljes esőfelszerelésben evezett tovább.
Nem telt el sok idő hogy egy kiadós záporral a nyakunkban találjuk magunkat.
Ekkor túra vezetőnk száját bátorító szavak hagyták el “Alattunk víz, felettunk víz” - es mi annál nagyobb lelkesedéssel folytattuk utunkat.
Nemsokára az eső is alábbhagyott, és amikor néhány kilométer evezés után úgy láttuk, hogy kezd kitisztulni az ég, úgy döntöttünk, elég volt a vacogásból. Kikötöttünk, és előkerültek a száraz, meleg ruhák. A vizes evezősruhák lekerültek rólunk, és hamarosan mindenki valamivel jobb kedvvel folytatta a napot.
Azt azonban egyikünk sem gondolta volna, hogy a kis sziget, ahol kikötöttünk, még egy különleges meglepetéssel is megvendégel bennünket. A sziget ugyanis egy valóságos kis csemegekertet rejtett: egy tő tele volt finom, érett koktélparadicsommal. Nem sokáig tanakodtunk mi legyen vele. Miután „leszüreteltük” a természet adta finomságokat, jóízűen elfogyasztottuk, majd ismét vízre szálltunk.
Időközben kis csapatunk egy része, a horgásztársaság, leszakadt tőlünk. Különösebben nem aggódtunk miattuk, hiszen tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis behozzák a lemaradást.
Az aznapi táborhelyet az indulási ponttól 23 kilométerre tűztük ki. Az út során azonban ez a táv nem egyszerűen egy megtett távolságot jelentett. A Szamos folyamatosan változtatta az arcát, és szinte minden szakasz tartogatott valami újabb élményt, mi pedig egyre jobban kezdtük élvezni a folyó változatosságát.
Akadtak sekélyebb részek, ahol a kajakok egyszerűen megfeneklettek, és vicces verseny alakult ki abból, hogy ki hányszor akad fenn. Aztán jöttek a gyorsabb sodrású szakaszok, ahol már nem mi diktáltuk a tempót: a víz lendülete dobálta a hajókat, nekünk pedig igyekeznünk kellett tartani az irányt.
A természet közben másfajta játékot is kínált. Egyre több jégmadarat pillantottunk meg a folyóparton, és hamarosan már azt számolgattuk, ki hányat látott addig. Élénk kékes színük messziről is feltűnt, így minden egyes találkozás kis eseménnyé vált.
Végül sikeresen megérkeztünk az aznapra kijelölt táborhelyre. Körülnéztünk, kiválasztottuk a megfelelő sátorhelyeket, és nekiláttunk a tábor felépítésének.
Csakhogy közben az égbolt ismét jelezte, hogy még nem ért véget a napi program. A fellegek újra gyülekezni kezdtek fölöttünk, ezért igyekeztünk minél hamarabb felállítani a sátrakat. A berendezkedés azonban időigényes művelet, és mire már majdnem minden sátor a helyére került, az égbolt megint leszakadt és egy kiadós zivatar csapott le ránk ismételten.
Ekkorra már azonban mindenki megtalálta a maga elfoglaltságát. Volt, aki a sátrát rendezte be, más valaki éneklésbe kezdett odabent. Jómagam elővettem a gázmelegítőt, készítettem magamnak egy forró kávét.
A sátorban ülve, a kávét szürcsölve hallgattam, ahogy a nagy esőcseppek egymás után koppannak a sátor külső vásznán. Odakint ömlött az eső, mi pedig végre száraz helyen voltunk.
Amikor aztán a zivatar is elvonult, egyszer csak megérkeztek horgász kajaktársaink is. Csakhogy ők már kevésbé mondhatták el magukról, hogy ezt megúszták. Csuromvizesen, bőrig ázva de fütyölgetve, énekelve futottak be a táborba.
Érkezésük után ők is gyorsan felállították sátraikat, átöltöztek, és büszkén eldicsekedtek az aznapi fogással, ami nem csak halbol állt hanem más horgászok által egy a parton hagyott faszékből is , melyet Vili kajakjára kötve utaztatott a táborig.
Mindeközben mi gyorsan tűzifát gyűjtöttünk, melyel egyetlen apró probléma csupán az volt, hogy a lehullott eső eláztatta, így a tűzrakás sem bizonyult egyszerű feladatnak.
Próbálkoztunk száraz WC-papírral, papir csomagolóval még végül a camping-gáztűzhely segítségével sikerült életet lehelnünk a tűzbe.
Ezzel pedig kezdetét vehette az esti vacsora. Jöhetett a szalonna, kolbász sütés és a nap végére igencsak megérdemelt lakoma. Időközben előkerült a pálinka is, és ettől kezdve már nemcsak a tűz gondoskodott a melegünkről.
Lassan besötétedett, és kis csapatunk újabb két útitárssal bővült. De nekik is kalandos volt a csatlakozás mivel át kellett evezniük koromsötétben hozzánk, a Szamos másik oldalán lévő táborhelyre. Ök is gyorsan sátrat állítottak, berendezkedtek, majd csatlakoztak a tábortűz körül ülőkhöz.
Folytatódott a beszélgetés, a nevetés és a jó hangulat. Ahogy az éjszaka egyre sötétebb lett, tekintetünk lassan az ég felé fordult. A tábortűz mellől a csillagképeket kezdtük fürkészni, amelyek között túravezetőnk nagy tudása segítségével próbáltunk eligazodni. A folyó mellett, a városok fényeitől távol, egészen más arcát mutatta az égbolt.
Lassan azonban későre járt az idő. Tudtuk, hogy reggel ismét korán kelünk, és újabb evezős nap vár ránk. A tűz lassan csendesedett, a beszélgetések is elhalkultak, végül mindenki nyugovóra tért.
Második nap – egyre közelebb a városhoz
Az előző napi fáradalmaknak és nagy valószinüséggel a jó pálinkának is köszönhetően az éjszaka mindenki számára nyugodalmas volt. De reggel hétkor csörgött a wekker, hiszen kilenc órakor indulást terveztünk, és aznapra már egy jóval hosszabb, 35 kilométeres ujjabb izgalmas szakasz várt ránk.
A nap éppen csak ébredezni kezdett, amikor előbújtunk a sátrakból. A napfelkeltét azonban nem sokáig élvezhettük, mert a nap hamarosan ismét felhők mögé bújt. Mindenki elkészítette a reggeli kávéját, megreggelizett, előkészítette az útravalóját, majd nekiláttunk a táborbontásnak.
A reggeli rutin már sokkal gyorsabban ment, mint előző este a tábor felállítása. Egyetlen hátulütője csak az volt, hogy a sátrak ezúttal csuromvizesen kerültek vissza a hátizsákokba. Nem volt mit tenni, majd megszáradnak.
Hamarosan minden bekerült a kajakokba, és természetesen a horgásztársunk kajakjáról a szék sem maradhatott le. A tegnapi naphoz híven sikerült most is hoznunk az előző napi 15 perces késésünket, majd végül kilencfős csapatként energikusan nekivágtunk a következő szakasznak.
A folyón már ismerősként köszöntöttük az előző napról megszokott játékokat. Folytatódott a jégmadárszámlálás és a fennakadások számon tartása is – utóbbiaknál természetesen mindenki igyekezett úgy tenni, mintha a többiek sokkal gyakrabban akadtak volna fenn a sekély részeken :))
A Szamos közben újabb és újabb arcát mutatta. Olykor több kilométeren keresztül meredek, leszakadt partfalak kísérték a folyót, amelyek között haladva egy kisebb Grand Canyonban érezhettük magunkat. A partfalakban több száz parti fecskefészek sorakozott egymás mellett, és itt-ott rókaodukat is felfedeztünk.
A parti horgászok sem okoztak csalódást. A tegnapi naphoz hasonlóan ma is feltűntek a folyóparton felállított sátrak, matracok és székek, amelyekből már szinte biztosan tudtuk, hogy hamarosan újabb horgászhelyhez érkezünk.
Ahogy lassan fogytak a kilóméterek a nap is egyre inkább előbújt a felhők közül, és hamarosan éreztük is a hatását. A tegnapi eső után most már a napsütés kezdett komoly kihívást jelenteni. Első megállónk így nemcsak pihenő, hanem egy gyors napvédő kézelés is lett. Jobb volt felkészülni, mielőtt a nap teljes erejével nekünk esik.
Második megállónkat nagyjából féltávnál tartottuk meg, itt ugyanis újabb útitárs Brigi csatlakozott hozzánk a kajakjával. Éppen ebédidő volt, így mindenki elővette elemózsiáját, és egy kiadós lakomát csaptunk a folyóparton.
Jóllakottan ismét vízre szálltunk, ezúttal már egy fővel nagyobb csapattal. Új társunk energikussága hamar megmutatkozott: valamivel gyorsabb tempót diktált, így egy ideig mi is magasabb fokozatra kapcsoltunk.
Útközben természetesen neki is elmeséltük az addigi kalandjainkat, a jégmadár- és fennakadás-számlálást, és hamar bekapcsolódott a kellemes, evezés közbeni beszélgetésekbe. A Szamos közben továbbra is gondoskodott a látnivalókról: láttunk szabadjára engedett lócsordát, szamárcsordát, és még vízben úszó kukoricacsöveket is sikerült „kihorgásznunk”.
Következő megállónk túravezetőnk kisfalujának Szamos-partjára esett. Ez a hely számára különösen kedves lehetett, hiszen itt töltötte gyermekkorát, és természetesen előkerültek a régi horgásztörténetek is.
A közben megerősödött napsütésben mindenki elővette a vizes sátrait, és ahol csak lehetett, szárítani kezdte őket, fa ágakra bokrokra aggatva. Akinek pedig már túl melege volt, az egyszerűen belevetette magát a Szamos hűs vizébe, hogy valamennyire lehűtse a nap által felhevített napbarnitott testét.
Sokat azonban itt sem időztünk. Már későre járt, és még 10–12 kilométer állt előttünk a következő táborhelyig, ezért ismét vízre szálltunk.
Ez az utolsó szakasz azonban valahogy már minden egyes lapátcsapással nehezebbnek tűnt. A fáradtság kezdett mindenkin eluralkodni, és a horgászok zsinórjait is egyre több figyelemmel kellett kerülgetnünk. Közben a táj is kezdett igencsak ismerőssé válni. Tudtuk, hogy közeledünk Szatmárnémetihez – valamennyiünk otthonához –, és ezzel együtt a vadregényes folyópart lassan kezdett átadni valamit a város közelségének.
Útközben egyeztettünk a következő táborhelyről is, hiszen ott már újabb két útitárs János és Boti várt arra, hogy csatlakozzon hozzánk.
A nap már nyugovóra tért, mire végül sikeresen kikötöttünk az új táborhelyen, a város közelében. Itt már egészen más hangulat fogadott bennünket. A folyó csendjét időnként egy elhaladó autó, egy dudaszó vagy a város távoli morajlása törte meg. Éreztük, hogy lassan visszatérünk a civilizációba.
De az este még a miénk volt!
Újra sátrat vertünk, és üdvözöltük a csapat új tagjait. Hamarosan ismét fellobbant a tábortűz ezuttal kihivások nélkül. Mindeközben tüzifa gyüjtés során kis csapatunk egyik tagja, egy érdekes apró kis állatkára bukkant, mely jelenlétünk hatására gyorsan homokba ágyazva próbálta álcázni magát. Sikerült azomban őt is lencse végre kapni és megörökiteni emléktárunk számára egy apró kis pokoli csellő pókot. Ezután pedig kezdetét vette a vacsora elkészítése. A szalonnasütés mellett ezúttal a horgászok aznapi zsákmánya is a parázsra került.
Az ízesen befűszerezett hal parázsban kisütve, igencsak nagy sikert aratott. A hosszú nap után különösen jól esett a frissen sült vacsora, és mire mindenki jóllakott, a tábortűz melletti beszélgetés és iszogatás is egyre inkább elnyúlt.
Az idő homokórája igencsak gyorsan telt. A fáradtság ellenére senki sem akarta igazán lezárni az estét, de végül lassan mindenki muszáj volt nyugovóra térnie.
Másnap azonban már nem egy újabb hosszú folyószakasz várt ránk. A túra utolsó, és talán egyik legizgalmasabb része következett: a Szamos, ahogy átvág Szatmárnémetin, és mi kajakokkal haladunk majd a város hídjainak pillérei között.
Harmadik nap – a Szamos utolsó kilométerei
A kora reggeli ébredés, a reggeli kávé rituáléja és a sátorbontás ekkorra már rutinosan ment mindenkinek. A harmadik reggelen ráadásul nagy előnyünk is volt: a csomagokat már nem kellett a kajakokra pakolnunk. Azokat előző este érkező társaink autójában hagytuk, így valamivel könnyebben és gyorsabban készülhettünk az indulásra.
Az aznapi cél már „csak” 20 kilométerre volt: a csengeri kajakbázis, az úgynevezett Farkastanya.
Indulás előtt az ottani kajakegyesületből még két társ csatlakozott hozzánk külön kajakokkal. Ezúttal pedig még a tegnapi tizenöt perces késést is sikerült elhagynunk: pontosan kilenc órakor pedig vízre szállnunk.
Tapasztaltabb társaink már az előző napokban felkészítettek bennünket arra, hogy ez lesz a túra legkalandosabb szakasza. A városban több híd alatt is át kellett kelnünk, amelyek alatt régi hidak fa cölöpjei és vas szerkezeti maradványai álltak ki a vízből. Mindenki kíváncsian várta, mi vár ránk.
A város szélétől még volt néhány könnyed kilométerünk, így közben volt időnk gyönyörködni a tájban, amely fokozatosan vezetett be bennünket a civilizációba. Megcsodáltuk Szatmárnémeti legújabb hídját is, amely alatt gond nélkül eveztünk át.
A következő hídnál azonban már kezdett izgalmasabbá válni a helyzet.
Ez volt a "Vashíd", amelyen vonatok és gyalogosok közlekednek. Alatta rengeteg régi, vízből kiálló facölöp sorakozott, amelyek között mindenkinek ügyesen kellett lavíroznia a törékeny kajakjával. Nagy élményt jelentett ez az átkelés, és külön öröm volt, hogy mindenki sikeresen átjutott az akadályokon.
A java azonban még hátravolt.
A következő híd Szatmárnémeti egyik fontos közlekedési átkelője, a Decebal híd volt. Elődje egy 1889-ben átadott vashíd volt, amelynek maradványai az 1980-as években, az új híd építésének előkészítésekor robbantás következtében a folyóba kerültek, és egyes részei azóta is ott hevernek a Szamosban.
Nos, ezek között már korántsem volt olyan egyszerű az átkelés.
A folyó gyors sodrása is megnehezítette a dolgunkat, a víz alatt és fölöttünk pedig ott voltak a régi híd maradványai. Tapasztalt túravezetőnk elsőként haladt át az akadályokon, majd kajakjából egyenként irányított mindenkit, hogyan és merre érdemes átkelni a roncsok között.
Figyeltük a sodrást, a kiálló szerkezeteket és túravezetőnk útmutatásait, hogy mindenki sikeresen átjusson a túloldalra.
Fantasztikus és maradandó élmény maradt ez mindannyiunk számára.
Néhány száz méterrel később megállót tartottunk a városközpontban. Mindenki tele volt adrenalinnal még az előző átkelés után és még itt várakoztunk kis csapatunk újjabb egy személyel való bővülésére mindenki meselni kezdte az átkelés élmenyeit.
A sok kajakból álló különleges látvány a parton állók figyelmét is felkeltette. Olyannyira, hogy néhányan még fényképeket is készítettek rólunk. Nem mindennapi látvány lehetett a város közepén egy ekkora kajakos csapatot látni a Szamoson.
Miután mindenki ismét készen állt, továbbindultunk. A további hidak alatt már jóval könnyebb dolgunk volt.
Ahogy lassan elhagytuk a várost, vasárnap lévén az egyik negyed templomából harangszó csendült fel. A folyón evezve ez egészen különleges hangulatot adott a délelőttnek. A város zaját lassan magunk mögött hagytuk, és ismét a kanyargós, vadregényes Szamos tárult elénk.
A folyóba behajló fák lombjai alatt eveztünk tovább. A nap ezúttal is erőteljesen tűzött, mindenki igyekezett az árnyékosabb helyeket keresni, bár ennek néha az lett az ára, hogy valamelyikünk ismét fennakadt a sekélyebb vízben -a korábban kialakult „ki akad fenn többször” játék pedig természetesen tovább folytatódott.
Hamarosan elérkeztünk az első pihenőhöz. Mindenki elővette a kis elemózsiáját, és az addigi kalandok után jóízűen csillapítottuk éhségünket.
Egyik társunknak Lórinak útközben sikerült a fák kérgéről egy hatalmas, talán több kilogrammos gombatelepet is „leszüretelnie”. A méretes zsákmányt természetesen mindenki megcsodálta és meg is örökítette.
A pihenő után ismét vízre szálltunk, és folytattuk az utat, közben már egyre gyakrabban számolva a hátralévő kilométereket. A fáradtság lassan kiült azok arcára, akik már az első naptól velünk tartottak. Három nap evezés, eső, napsütés, záporok, sodrás és megannyi élmény után kezdett minden egyes lapátcsapásnak súlya lenni.
Amikor átszeltük a román–magyar határt, már tudtuk, hogy csak néhány kilométer választ el bennünket a célunktól.
Számomra talán éppen ezek a kilométerek bizonyultak a legnehezebbeknek. Az izmok már bemerevedtek, szemből pedig egyre erősebb szél támadt. A kajak nehezebben haladt előre, már minden egyes lapátcsapásnak súlya lett. A reggel még könnyed beszélgetései elmaradtak, és egyre gyakrabban foglalkoztatott, hogy vajon mennyi lehet még hátra a mai szakaszból...
Aztán egyszer csak két kenu bukkant fel előttünk a horizonton.Ekkor már tudtuk, hogy közel járunk.
A Farkastanya Csengeri evezős klubjának tagjai eveztek elénk, hogy köszöntsenek bennünket és együtt vezessenek be minket a célba.
Nemsokára megpillantottuk a már ismerős, vízen úszó stéget. Sokan közülünk már jártak itt korábbi kajaktúrákon, így szinte ismerősként üdvözöltük a helyet. Egyenként szálltunk ki a kajakokból, majd kiemeltük őket a vízből.
Ezzel véget ért a háromnapos utazásunk.
Miután mindenki sikeresen partra szállt, még körülnéztünk a Farkastanyán, megcsodáltuk a környék szépségét és a Szamosra nyíló kilátást. Aztán egy pillanatra talán mindannyian megálltunk fejben, és végiggondoltuk az elmúlt három napot.
A folyó három napon keresztül vitt bennünket. Volt, amikor esővel fogadott, volt, amikor napsütéssel ajándékozott meg. Megtanított bennünket alkalmazkodni a sodráshoz, kerülgetni a sekély részeket, átvészelni a záporokat, és közben megmutatta a nyugodtabb, vadregényes és a városi arcát is.
Búcsút intettünk a Szamosnak, és megköszöntük neki, hogy épségben, sikeresen elhozott bennünket az úticélunkhoz.
A kajakokat kamionra pakoltuk, elköszöntünk a helytől és az ott vendégül látó társainktól, majd mi is útnak indultunk hazafelé.
A három nap alatt sok kilométert hagytunk magunk mögött, de talán még több élményt vittünk magunkkal haza.
És miközben átzötykölődtünk a határon, lassan visszatértünk megszokott, otthonos kisvárosunkba – már egy kicsit úgy, hogy közben tudtuk: a Szamos egy darabját magunkkal hoztuk, mert a Szamos nem egyszerűen egy folyó. Út, amely hol csendesen, hol türelmetlenül viszi magával az embert, miközben partjain falvak, erdők és régi történetek váltják egymást.
Se fini...
