16/01/2024
Jó ember
Vannak kíváncsi olvasók, akik megnézik a könyv vagy elbeszélés végét, hogy jól végződik-e. Ezeket az érzékeny lelkeket akarom jó előre megnyugtatni, hogy ez az írás jól végződik, és elárulom egyúttal, hogy a címben jegyzett „jó ember” – én vagyok.
Elég későn jutottam hozzá, mert eddig mindenféle más címeket viseltem, amelyekről szerénységből csak keveset írok. Valamikor például jó atyám, ha megérkezett valahonnét, azt kérdezte:
- Itthon van ez a lókötő?
Egyik drága, öreg tanárom pedig valamely helytelen cselekedetem után azt mondta:
- István, „címeres akasztófavirág” voltál, és az is maradsz!
Ebben a megállapításban csak a címeradományozásnak örültem, mert addig nem volt címerem, s ezt nagyon nélkülöztem.
Ezek a régi címek is tetszettek nekem, de nem annyira, mint ez az új, amelyet ismeretlen atyától kaptam, aki kerítésünk mellett ment a kisfiával, és az ablakomra mutatott:
- Látod, kisfiam, itt jó ember lakik.
Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem, s azóta érzem is, hogy jó ember vagyok.
Nem csodálkoznék, ha ezen őszinte vallomás után több olvasó is szeretne jó ember lenni, azért önzetlenül elárulom, hogy mi kell a jóemberséghez.
A jóemberséghez fészekodúk kellenek, madáretetők az ablakba, napraforgómag (tökmag is jó), faggyú vagy szalonna (nem sózott), és mindezek megszerzésére bátorság és akarat. Az utóbbiak fontosak.
Az ismeretlen jó atya (ebben az írásban mindenki jó) azért mutatott az ablakomra, mert etetőimre úgy szálldostak a cinkék, rigók, csuszkák (népszerű nyelven: kurtakalapácsok), mint kaptárba a méhek, s az éjszaka elvesztett kalóriájukat akarták sürgősen pótolni.
Erre nagy szükség is volt: a hőmérő huszonkét fok hideget mutatott.
Nem akarom elhallgatni azt sem, hogy jó embernek lenni – bár felemelő érzés – nem mindig könnyű. Nemcsak bátorság kell hozzá, hanem alázatosság is. Egyik barátom – akitől a napraforgómagot szoktam kunyerálni – például azt mondta, hogy nem csodálkoznék, ha legközelebbi látogatásakor napraforgós pozsonyi kiflivel kínálnánk meg… Szóval, meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik az olajos magvakat, hanem a kedves családom és a vendégeim.
A sértést alázatosan lenyeltem, és nyugodtan hivatkoztam madaraim nagy számára, mert körülbelül száz ilyen kis kosztosom van, de inkább több.
De még a nagymérvű napraforgómag-fogyasztás mellett is vannak zökkenők. Egy fagyhullám például úgy felemeli a fogyasztást és tollas kis barátaim számát, hogy egy szép este váratlanul elfogy az ennivaló. Reggel már nem tudok etetni, és ez baj, mert az a kis test könnyen kihűl, s a biztos élelem elmaradása könnyen pusztulást okozhat.
Most jön a bátorság, mert – amint már említettem – erre is szükség lehet.
A jóember-jelölt fireg-forog az ágyában, aztán zajtalanul felkel, és kioson a kamrába, melyet a magyarok spájznak neveznek. Kioson, és fogát veri össze, mert a kamrában hidegebb van, mint kint, és ő nem kelthet gyanút komolyabb öltözködéssel.
A kamra polcán egy tálban kockára vágott nyers szalonna van előkészítve másnapi olvasztásra. A kockákból hősünk tíz-tizenöt darabkát papírra kotor, és a tál készletét megfelelően rendezi, hogy a hiány fel ne tűnjék… Aztán akkorát tüsszent, hogy a befőttek hólyagpapírja majdnem beszakad.
De reggel aztán van is öröm az etetőkön! Olyan dobolás, kopácsolás kezdődik, hogy alig tudom megírni jóemberségem egyszerű történetét. Nem baj! A kis kék-sárga kabátkák alatt telik a begy, nől a meleg, virul az élet, és nekem is részem van a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiáltják:
- Pipitér! Pipitér! – üdvözölve azt a kis virágot, amelynek tudományosan százszorszép a neve, de a cinkék ezt még nem tudják.
Ők a régi nevén üdvözlik a kis virágban a tavaszt.
Ez az idő azonban még messze van. Most még dideregnek éji szállásaikon: faodvakban, padlászugokban és minden elképzelhető helyen hatan, nyolcan is összebújva, hogy a húszfokos hidegben el ne reppenjen az élet melege.
Igen, minden elképzelhető helyen, ahova nehezebben oson be a dermedés és valami kóborló görény. Megtörtént, hogy a teraszon a kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfelelő fészket csinálva a pompás madár tollai között. (A túzokban rejlő molytenyészetet azonban nem bántották.)
Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbarátaim azonban még így is megcsodálták a hajdan tizenhét kilós madarat, és a másik falon elhelyezett zord vadmacska kandúrt, amely szintén évről évre kopottabb lett.
Egyszer azt is megtudtam, miért. Tavasz volt akkor, csendesen üldögéltem a teraszon, és gyönyörködtem két kis cinegében, akik izgatottan tanácskoztak egy darabig, s mintha a kis cinkeasszony azt mondta volna a férjnek:
- Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember…
- Szabad? – cippantott a férj, és felrepülve a gyilkos szemű kandúrra, pamacsokban tépte ki szőrét, és vitte – fészeknek.
Kicsit elszomorodtam, de nevettem is:
- A legszebb két trófeámat teszik tönkre… – és áldozatosan, de emelt fővel hagytam sorsára a két gyönyörű vadászzsákmányt, amelyeket – egy jó ember nem hazudik – nem én lőttem.
Lakóelődöm hagyta itt nekem s a molynak…
Egyszóval, nehéz, de felemelő érzés jó embernek lenni, ámbár bőséges jutalom van a virágzó fákban, a környékbeli bőséges gyümölcstermésben, a kiröppenő fiókákban, a dalban, főleg pedig hogy útmutatást adhattam eme cím eléréséhez embertársaimnak.
(1956)
**
Először az Új Emberben jelent meg, 1956. február 19-én. Később, 1968-ban a megyei napilapok többsége is közölte.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), a Búcsú (1979) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
