27/05/2026
Én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy Isten olyan embert is tud használni, aki bármilyen helyzetben könnyen elsírja magát, és néha elfelejti, miért ment be egy szobába. Olyat, aki a tévé távirányítóját a fagyasztóban találja meg, és kétségbeesetten keresi a szemüvegét, miközben az már egy órája a fején van.
És őszintén? Ez valahol megnyugtató. Mert vannak napok, amikor úgy érzem magam, mint egy szétszórt kis veréb.
Bemegyek a boltba egyetlen dologért, aztán kijövök egy illatgyertyával, egy kisebb érzelmi összeomlással, és fogalmam sincs, mi volt az, amiért eredetileg indultam.
Elsírom magam, ha valaki kedves hozzám. Elsírom magam, ha valaki bántó. Elsírom magam, amikor TikTokon látom, hogy egy kutyus új otthonra talál. Az idegrendszerem pedig úgy reagál egy egyszerű „beszélhetnénk?” mondatra, mintha épp medvék elől kellene menekülnöm..
És mégis… Isten így is használ engem.
Nem a tökéletesebb változatomat. Nem azt, aki majd „egyszer” teljesen meggyógyul vagy végre összeszedi az életét.
Hanem ezt, a mostanit. Aki halad az úton, él, botladozik és lélegzik.
A túlgondoló énemet. Az érzékeny énemet. A szorongó énemet. A szeretni próbáló énemet. A nőt, aki a legjobbját adja, miközben az agya már reggeli előtt lefutott egy maratont.
És talán… nem mindannyiunknak az a feladata, hogy mindig nyugodtak, összeszedettek és tökéletesek legyünk.
Talán Isten éppen a könnyeinken, a szétszórtságunkon és minden emberi tökéletlenségünkön keresztül tanít minket arra, hogyan szeressünk jól másokat.
Mert lehet, hogy nem hibátlanul haladunk végig az életünkön, de szeretni még így is tudunk. Őszintén, mélyen, az embert értékesnek tartva.
– Little Sparrow Loved
