02/11/2025
Halottak napja -
- az elmúlás vagy az emlékezés ideje?
Megannyi emlék, érzés és közös pillanat, megélt történés kavarog ilyenkor az emberben. Mindenkinek más és más, és mégis egy, ugyanaz az érzés, a mulandóság. Talán a csendes sírhalmok, a néma emlékezés váltja ki az emberből, vagy az ilyenkor eszünkbe jutó szavak, intelmek az okai az érzésnek. Nem tudni. Sírok előtt állunk, emlékezünk. Olyan mintha körülöttünk állnának elődeink. És igen, itt vannak. A fűben, a fában, a tájban, a hulló falevelekben, a faluban és a természetben. Nem csak most, mindig.
Rajtunk múlik, hogy a reánk bízott hagyatékkal hogyan gazdálkodunk és miként adjuk azt tovább.
A lángot, amelyet megörököltünk. Mely egyszerre lehet meleget, otthont, biztonságot adó vagy épp égető, pusztító láng.
A bennünket körülvevő természetet, mely gyümölcsöt ad, megélhetést biztosít számunkra vagy a gondatlan használat miatt árvizeket, szárazságot és pusztulást hoz.
És nem utolsó sorban, az épített örökséget. Mely otthont, menedéket, az emlékezés helyét nyújtja vagy roskadozó, bomladozó, bokrokkal benőtt elfeledett romokká lesz.
Mindenki maga dönti el, hogy ezzel a hagyatékkal mit szeretne tenni, tovább adja azt vagy elődeink emlékével együtt elveszik...
https://www.youtube.com/watch?v=H-3ttRmnilI
József Attila: A Dunánál
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
.. Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
A Belényesi medence magyarlakta települései napjainkban is értékek őrzői, melyek megismerése és megőrzése fontos, nem csak a helyiek, de az össz nemzet számá...
