25/12/2025
Detti mindig gyanús volt 🙃 Képes többször is újrafogalmazni rendezvényeink posztjait, és ő az első, aki igent mond az online melóra, amikor Kati, az elnökünk körlevelet küld: ki mit vállal egy projekt kapcsán.
Most meg ez a könyv… 🥰🥰🥰 Annyit mi is hozzáteszünk kulisszatitokként, hogy felbukkan sok-sok korabeli tatabányai helyszín a történetben. Mi már most imádjuk 🥰📖
🎁Ahogy ígértem, itt az ajándékom: 👉egy kicsi részlet a könyvből.
Holnap és holnapután még egy-egy rövid részlet következik! Ha van egy kicsi időd, olvass bele! És várom a visszajelzésedet.
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️
Részlet az első fejezetből
1925. augusztus
Remegett a térdem. A földön mellettem hevert az utazókosár, bíztam benne, hogy ha elviszem, anyámnak nem fog hiányozni. A Bibliámat az éjjeli szekrényem fiókjában hagytam, azt gondoltam, hogy arra már nem lesz szükségem. Hittem Istenben, de azokban a napokban elveszítettem a hitemet, úgy éreztem, nem volt kegyes hozzám. Emi majd biztosan hasznát veszi.
Az egyetlen családi fotót azonban kivettem belőle és a táskám mélyére rejtettem. Úgy gondoltam, hogy később, ha megfakulnak az arcok az emlékezetemben, talán örömmel, talán fájdalommal, de jó lesz elővennem. Esetlenül néztem még egyszer végig a szobán. Ujjaim fájtak, akkor vettem észre, hogy azért, mert percek óta szorítottam a kis bordó tárcámat. Ebben rejtettem el az összes félretett koronámat. Tudtam, hogy ez néhány hétre elegendő lesz.
Alig pirkadt, a bágyadt szeptemberi nap erőtlen, keskeny csíkot húzott a padlón. Csak néztem a kicsi szobát. Hiányozni fog? Emi, a húgom mozdulatlanul szuszogott, arcára hajszálak tapadtak. Biztosan melege volt a hatalmas dunyha alatt. Tivi, az öcsém is mélyen aludt, apró keze alig hagyott nyomot a párnán. Arcán seb futott végig, előző nap szerezte. Nem tudtam, hogy valaha látni fogom-e, hogy vajon heg nélkül gyógyul-e meg.
Soha nem volt még ilyen távoli az ajtó. Óvatosan felemeltem a kosarat, még egy utolsó pillantást vetettem a testvéreimre. Anyám szobájának ajtajára rá sem mertem pillantani. Mielőbb a városba akartam érni, ami jó esetben is legalább két és fél óra gyalogút. Hát még ezzel a kosárral. A kilincs hidegségét még akkor is a tenyeremben éreztem, amikor átgyalogoltam a mozdulatlan falun. Minden kerítést, minden fát, minden padot ismertem. Itt nőttem fel, és a szomszédos városon túl még sosem jártam.
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️
Ha tetszett, akkor írd meg nekem, és oszd meg a posztomat! 🤗
