04/10/2025
Most, hogy a világ Jane Goodallt gyászolja muszáj még valaki emlékét megidézni.- Jane Goodallal együtt Dian Fosseytól is búcsúzni kell - újra . Dian Fossey és Jane Goodall ugyanis ugyanazt a küldetést vállalta, és ugyanazt a szerteágazó munkát végezte. Szinte egyidősök voltak. Goodall 1934-ben, Fossey 1932-ben született. Mindketten emberszabású majmokkal foglakoztak, Goodall csimpánzokkal, Fossey gorillákkal. Godall Tanzániában kezdte a pályáját, Fossey Ruandában - és ott is fejezte be. 1985-ben meggyilkolták. Tragikus, és máig tisztázatlan halála jól jelzi, hogy az a kedves, szeretni való, népszerű munka, amit Goodall is végzett, tulajdonképpen mennyire fontos, és halálosan veszélyes volt.
Az, hogy "úttörők voltak" esetükben szó szerint értendő. Két olyan alakjáról beszélünk a tudományos, a környezetvédelmi és a nőjogi szférának, akik a legnehezebb terepen hoztak változást, áttörést.
Abban a korszakban kezdtek el etológiával foglalkozni, amikor az antropológia is a legnagyobb lendülettel fejlődött. Az, hogy a kutatóknak ki kell lépnie azokból a térségekből, amelyeket ismerünk - nevezzük "civilizációnak", hogy "terepmunkát" kell végezniük a kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert területeken, közösségekben, hatvan évvel ezelőtt nagyon sokakat ösztönzött utazásra, munkára, adatrögzítésre. És az egész (posztkoloniális) világ, az ún. "nyugati világ", a "civilizáció" elkezdett másként tekinteni magára, a korlátaira, az univerzális szabályszerűségeire, a kultúrára, a nyelvekre, az emberi viszonyokra ennek az antropológiai fellendülésnek köszönhetően.
Goodall és Fossey még tövább ment: nem csak az emberi civilizáció határain túl, hanem az emberi közösségeken is túl. Az emberszabású majmok vizsgálata elementáris felismeréseket hozott. Az (emberi) viszonyokról, az (emberi) eszközhasználatról, az (emberi) hierarchiákról, az (emberi) kommunikációról és az (emberi) agresszióról.
Tulajdonképpen arról, hogy mindaz, amit olyan nagyon emberinek gondolunk, nem is annyira emberi, hogy az alapvető közösségi, érzelmi, szellemi struktúráinknak mélyebb rétegei vannak. És persze arról is, hogy az olyan fogalmaink, mint "méltóság", " szabadság", "felelősség" messze túlmutatnak rajtunk.
Fossey munkássága azért volt sokkoló, mert ő a hatalmas testű hegyi gorillákkal együtt élve, 18 éven át szó szerint leszállt a teremtés koronájának trónjáról, amelyre oly dölyfösen odaképzeljük magunkat, odajárult ez elé a csodálatos élőlény elé, és megtanulta átlépni a fajok közötti határt, vendégségbe menni egy másik faj világába, alázattal, kíváncsisággal, tanulni vágyással. A gorillákról ugyanannyit tanított, mint az emberről: minden élőlényt az határoz meg, milyen kapcsolatot képes létrehozni a környezetével, mennyire tud interakciókba lépni, odafigyelni a körülötte lévőkre. Elképesztően pontos naplót vezetett ezekről az ember-gorilla találkozásokról. Minden gesztusról, hangról, rezdülésről.
Mondhatnánk, hogy nem kímélte az egészségét, nem törődött a veszélyekkel. De az igazság az, hogy nem a hegyi gorillák jelentették számára a kockázatot. (Annak ellenére, hogy hosszú tanulási időszak volt, amíg konfliktus mentes viszonyt alakított ki ezekkel a rettenetesen erős, sokszor indulatos, bonyolult szabályok szerint élő állatokkal).
A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy a gorillák élőhelyét nem engedte kizsákmányolni. A fellendülő, gátlásokat nem ismerő, luxusturizmusnak alárendelni. A legkegyetlenebb harcokat az emberekkel vívta. A gorillákra vadászókkal, az orvadászokkal és a ruandai őserdőket kisajátító utazásszervezőkkel.
Több atrocitás, fenyegetés, hosszas megfélemlítés után, 1985 december 26-án gyilkolták meg brutális kegyetlenséggel, ruandai otthonában. Kilenc évvel azelőtt, hogy kitört volna a ruandai népirtás. A mód, ahogy Fosseyt megölték nagyon hasonlított arra, ahogy a ruandai macsetés tömeggyilkosságokat végrehajtották. Az állatvédelmi ügyben elkövetett vérengzés előjátéka lett a genocídiumnak. (Azokban a társadalmakban, ahol az állatjogokat nem tisztelik, az emberi jogok is előbb utóbb sérülnek...)
Jane Godallnak még negyven év adatott. Sokat, rengeteget változott ezalatt az idő alatt az antropológia, az etológia, a "civilizált világról" és annak határairól alkotott elképzelések. Az emberi jogok és az állatjogok védelme. (Nem léptünk előre, de legalább pontosabban tudjuk, miféle kegyetlenségekre képes az ember).
Nem is tudjuk igazán felmérni, milyen hatással voltak ezek a nők, és kortársaik (Gerald Durrell, David Attenborough) generációk sorára. Hány területen, messze túl az állat- és környezetvédelmen van közvetlen befolyásuk arra, ahogy gondolkodunk és ahogy viselkedünk.
Ahogy sok más kortársam, kislányként természetesen én is Jane Godall vagy Dian Fossey szerettem volna lenni. Azt tervezgettem, hogy majd messzi dzsungelek mélyén kis jegyzetfüzetemmel a térdemen figyelem, hogy hogy viselkednek a villódzó szemű, kaffogó agyarú, éles körmű lények.
Aztán úgy alakult hogy a villodzó szemeket, kaffogó agyarú, éles körmű lényeket sokkal, de sokkal közelebb is felfedeztem, nem volt szükség távoli dzsungelre. De bevallom, Dian Fossey tanácsait, felismeréseit használom akkor is, amikor politikusok sajtótájékoztatójára, nyilvános vitáira járok. És persze, azt is megtanultam, hogy egy parlamenti ülésszak sokkal több veszéllyel jár, mint amikor az ezüst hátúak összegyűlnek az erdei tisztáson. Egy ezüsthátú vezér hegyigorilla például soha, de soha nem fordul az övéi ellen. Ami sajnos nem mondható el az ezüsthátú miniszterekről és miniszterelnökökről.
Emlékezzetek a bátor nőkre, Jane Goodallra és Dian Fosseyra, akik az emberi és állati törvények ismeretéért a legsötétebb erdőkbe is bemerészkedtek.
