17/03/2026
70 évvel ezelőtt ezen a napon 1956.03.17-én jelent meg a Tolnai Naplóban a következő pár epizód:
A bátai példa...
Nem első ízben fenyegette most árvíz Bátát. Azonban ilyen nagy veszedelemben még nem volt a falu. A 91 éves Angyal Sándor bácsi, a falu legöregebb embere sem emlékszik rá, hogy ennyire megvadult volna a Duna.
A község mélyebben fekvő, a Dunához közel eső részére bejött a víz. Szomorú képet mutatnak ezek az utcák. A vert falból, vályogból, épült házak összedőltek.
A falu közepén erős gát védi a község nyugati részét. Debrecenig miskolci pályamunkások és a helyi lakosság dolgozik éjjel-nappal a gát megerősítésén. Az ár azonban visszavonulóban van, százhetven centit apadt csütörtök délig. Lassan megindul az élet az elöntött részeken is. Alátámasszák azokat a házakat, amelyek nem dőltek össze, menthetik a menthetőt a romba dőlt házakból is.
Bizakodás
Az egyik utcában, ahonnét már visszavonult az ár, kis csoportosuláshoz érünk, beszélgetnek. „A reményt ne adjuk fel, még az idén felépítjük új házainkat’’ — biztatja a többieket egy idősebb bácsi, Keresztes Mózes. — „Meg aztán biztosan segítséget is kapunk az államtól. Én hetvenhárom éves vagyok, de mondtam a fiamnak, most megint elölről kezdünk mindent.’’ összefogott kötényéből egy ’ macska dugja ki fejét, ezt találta csak élve romba dőlt tanyáján, amikor odament körülnézni. Mindenük odaveszett.
Cserepeznek
Pesti Istvánék istállóját cserepezik. Amikor látták, hogy jön a víz, a lakóházat gerendákkal alátámasztották, hogy ne dőljön össze. Az istállóról leszedték a cserepeket, hogy a cserepek ne törjenek össze. A félméteres víz már visszament, most összefognak Pestiékkel a szomszéd Ángyó Sándorék, visszarakják a tetőre a cserepeket.
Az életmentők
Sokat beszélnek most a faluban azokról, a bátor férfiakról, akik ladikokkal járták a vizet, mentették azokat, akik az ár
elől a háztetőkre, fákra menekültek. Fejes István, a községi pártbizottság titkára Berger Istvánnal, a tanács népművelési előadójával mentette csónakkal az embereket.
Á leghősiesebb munkát — Meksz István hattagú mentőbrigádja végezte. Harminchat katonát hoztak át ladikkal a Duna túloldalán lévő gátcsonkról. Harminchat katonát, akik a Dunafalva fölötti gát erősítésén dolgoztak, a víz áttörte a gátat és ők ottmaradtak, körülzárva. Kedden délben négy helyen szakadt át a gát, a töltésnek egy százméternyi szakasza maradt csak ép, odaszorult a kis csoport, víztengerrel körülzárva. Nyúlgátakat építettek maguk körül úgy védték magukat a víz ellen. Életjelt sem tudtak adni magukról.
Szerdán délelőtt vették észre őket a bátaiak, akik a hegyről távcsővel nézték, mi van a túloldalon. Meksz István elvtárs, a falu pártszervezetének titkára szinte percek alatt toborozta össze hattagú mentőbrigádot, ladikba ültek és azonnal nekivágtak a víznek. Nem riadtak vissza attól sem, hogy esetleg felülről, ahol két kilométerre áll a jég, megindulhat a jégzajlás. Nehéz volt odajutni a katonákhoz, az őket körülvevő víz az éjszaka befagyott, az útnak egy kilométeres szakaszán négy-öt centi vastag jégrétegen kellett keresztültömi magát a kis mentőcsapatnak.
Leírhatatlan örömmel fogadták őket a honvédek, amikor a kis szigethez érkeztek. Élelmet, rumot, cigarettát hoztak, a hideg víztől, éhségtől elcsigázott katonáknak, majd az első csoporttal elindultak visszafelé. Ötször fordultak csütörtök délig, amikor az utoljára ottmaradt három embert, Laczkovics Antal hadnagyot, Kökény István törzsőrmestert és Szabados Pál szakaszvezetőt is áthozták.
A kis brigád azonban tovább folytatta a mentést. Láttak embereket omlófélben lévő ház tetején, fákon, akikhez előbbi útjukon átkiabáltak, „Né féljetek, tartsatok ki, jövünk.”A nagy ladikba egy kisebbet tettek, hogy oda is eljussanak, ahol a veszélyben lévő embereket nem tudják a naggyal megközelíteni.
Fotó: Tolnai Napló
