17/09/2026
Szokások és elvek, melyekről elhatároztam még az első várandósságom körül, hogy milyen módon fogom azokat (nem) alkalmazni:
-Biztos nem fogok a babával egy ágyban aludni.
-Soha nem fogok nyilvános helyen szoptatni.
-Otthon mindig azonnal leváltom az anyatejes, lebüfizett ruháimat.
-Biztos nem leszek olyan anyuka, aki szájon puszilja a gyerekét.
-Naplót fogok írni a babámról minden hónapban, hogy legyen írásos emlékünk.
-Gyereknevelésen soha nem fogunk vitatkozni a férjemmel, mindig mindent békésen fogunk megbeszélni.
És ezt nagyjából a végtelenségig sorolhatnám.
Khm... Sejtitek, mi lett belőle? 😅
Ma pont megfordultam a régi sétálós helyünkön. Megláttam ezt a kőkerítést, és képként villant be, amikor az első nyilvános szoptatásra került sor úgy a harmadik sétánk alkalmával... Addig bírtuk cérnával a vígasztalhatatlan sírást. Emlékszem, a kövek nyomták a fenekem, a lábammal pipiskedni kellett, mert nem ért le rendesen a földre. Nem tudtam hátradőlni, feszült minden izmom. És amint remegő karból tartva mellre helyeztem a lányomat, észrevettem, hogy velünk szemben egy építkezés van, amin emberek dolgoznak. A férjemet kértem, hogy takarás gyanánt álljon be elém, miközben próbáltam a legkisebb bőrfelületet ,,kirakni" magamból. Zavaromban lángolt a bőröm és a derekamon is folyt az izzadtság.
De a babám megnyugodott. A bazi nagy szégyenérzet/szégyellősség egy morzsányi helyére pedig bekúszott valami csiklandós büszkeség féleség, amiért megoldottam a helyzetet.
Ezután még nagyon sokáig szoptattam. Nyilvánosan is.
És volt hosszú együttalvás. Van szájra puszi. Hordtam otthon foltos ruhákat. Nem írtam naplót. És előfordulnak viták a gyereknevelésről.
Szép példája annak, hogyan írja át a valóság az előre gyártott elméleteinket.
Nem minden úgy alakul, ahogy előre elképzeljük. Van, amiről kiderül, hogy egyáltalán nem olyan fontos, mint hittük, vagy épp nem is passzol hozzánk. Van, amiről azt gondoltuk, hogy soha nem fog menni, mégis természetessé válik. És van, amit nem választunk, hanem csak úgy puffan. Közben pedig megtanuljuk elengedni a „biztosan így lesz” mondatokat, és egyre inkább figyelni arra, hogy mi működik nekünk, a gyerekünknek és a családunknak.
A szüléssel együtt bennünk is megszületik egy új én, ami folyamatosan alakul. Néha remegő kezeken és izzadtságcseppeken keresztül.
Az anyaság formál, és ez így van jól.
Nektek volt hasonló elvetek, ami végül inkább teljesen másképpen vált be? 😉
