30/09/2026
KI RENDELKEZIK AZ IDŐVEL AZ ISKOLÁBAN?
Magyar Péter és a Tisza Párt választási ígéretei között az egészségügy és a közlekedés megreformálása mellett elsők között szerepelt az oktatás megújítása is. Noha az elmúlt napok híradásai alapján úgy tűnhet, hogy jelenleg a kormány elsődleges célja az elszámoltatás, a pedagógus társadalom megnyugtatása érdekében szeretnénk jelezni, hogy a háttérben gőzerővel zajlik az oktatási reformmal kapcsolatos munka, mind országos, mind pedig soproni szinten is!
A hazai oktatás problémáit napestig sorolhatnánk, pont ezért az alábbi írásban csak az egyik, ám annál fajsúlyosabb problémát fogjuk megjeleníteni. Fóti Péter „Ki rendelkezik az idővel az iskolában? című értekezése arra keresi a választ, hogy manapság miért nem jut ideje a pedagógusoknak a diákokra, és ahhoz, hogy ez változzon, mire lenne szükség?
KI RENDELKEZIK AZ IDŐVEL AZ ISKOLÁBAN?
Ha megkérdezünk egy ma tanító pedagógust arról, mi a legnagyobb akadálya annak, hogy közelebb kerüljön a diákjaihoz, vagy hogy teret engedjen a valódi nevelésnek, a válasz szinte kivétel nélkül ez lesz: „Nincs rá idő.”
Nincs idő megérkezni. Nincs idő meghallgatni, mi nyomja a gyerekek szívét a reggeli becsengetéskor. Nincs idő a mindennapi problémák átbeszélésére, a csoportdinamikák elrendezésére, a közösség építésére. És főleg nincs idő arra, hogy a diákok – a tanárokkal együtt – formálják, alakítsák a saját életük kereteit. A csengő megszólal, a tananyag halad, a gépezet pedig darál.
De vajon valóban az idő hiányzik, vagy valami egészen más?
Az iskola mint gyár: a három rossz metafora
John Holt, a demokratikus oktatás úttörője már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy az iskoláról alkotott elképzeléseinket milyen mélyen meghatározzák a hibás metaforák. Az egyik legkárosabb ezek közül az iskola mint gyár, ahol a tanár a munkás, a gyerek a nyersanyag vagy a tartály, a tananyag pedig a töltelék, amit a gyerekek fejébe kell önteni vagy bele kell préselni.
A gyári működés legsajátosabb jellemzője a futószalag és a mérhetőség. A futószalag nem állhat meg. Ha egy gyermeknek vagy egy osztálynak szüksége lenne fél órára, hogy feldolgozzon egy tegnapi konfliktust, elgyászoljon egy veszteséget, vagy egyszerűen csak emberként jelen legyen, a futószalag akkor is tovább sodorja őket a következő tanegység felé.
Sokszor még maguk a pedagógusok és a résztvevők sem ismerik fel vagy nem merik elhinni, mennyire kulcsfontosságú lenne az iskolai emberi és egymás közötti viszonyokról beszélni. Pedig az iskola nem lehet futószalag. Ha a tanulás kimerül a tananyag puszta ledarálásában, a folyamatból pontosan a lényeg vész el: az ember.
„Nem volt rá időm” – vagy nem szántam rá?
Amikor az időhiányra hivatkozunk, érdemes megállnunk egy pillanatra, és átgondolnunk, mit is jelent maga az idő.
Az időt nem birtokoljuk. Az idő egyszerűen van. Amikor azt mondjuk: „Nincs rá időm”, valójában ezt állítjuk: „Nem szánok rá időt.” Prioritásokat határozunk meg az életünkben, és a rendelkezésünkre álló időt más dolgokra fordítjuk.
Ha egy tanár azt mondja, hogy fontosnak tartja a diákok meghallgatását, a reggeli megérkezést, a személyes jelenlétet, de „nem volt rá ideje”, akkor érdemes feltenni a kérdést: Hogyan lehet az, hogy valamit fontosnak tartunk, és az időt mégis úgy szervezzük, hogy arra a dologra nem kerítünk sort?
A válasz természetesen nem a pedagógusok egyéni hibáztatása. Nem arról van szó, hogy a tanárok ne akarnának odafigyelni a gyerekekre. A gond sokkal mélyebb: a közoktatás jelenlegi rendszere nem ad erős fogódzót a tanár kezébe ahhoz, hogy ezt megtehesse.
A keretek fogságában
Szép és lélekemelő a dán modell vagy a Waldorf-pedagógia példája, ahol az osztálytanító végigviszi a közösséget, és a nap elején természetes lehetőség nyílik a mindennapi problémák megbeszélésére. De mi a helyzet a klasszikus közoktatásban, különösen a felső tagozaton vagy a középiskolában?
Ahol szaktanárok váltják egymást 45 percenként, ott a tanár maga is a rendszer áldozatává válik. Hogyan legyen képes meghallgatni a gyerekeket, és hogyan tudjon önmagáról is adekvát módon megnyilvánulni, ha a teljesítménykényszer és az előírt tanmenet folyamatosan a nyakában liheg? Ha a rendszer struktúrája azt sugalmazza, hogy a csend, a beszélgetés, az érzelmi megérkezés „időpocsékolás”, a tananyag darálása pedig az egyetlen „hasznos” tevékenység?
Ebben a környezetben a tanárnak szinte hősies döntést kell hoznia ahhoz, hogy a saját prioritásait szembeállítsa a rendszer elvárásaival. Ahhoz, hogy azt mondhassa: „Most nem a kettes fejezettel haladunk, hanem egymással.”
Kitölteni az időt, nem birtokolni
Ki rendelkezik tehát az idővel az iskolában?
Jelenleg úgy tűnik, a rendszer és a tanterv birtokolja. Ám az időt nem lehet birtokolni – csak kitölteni tudjuk. És a kérdés mindig az, mivel töltjük ki.
A változáshoz arra lenne szükség, hogy először is felismerjük és elhiggyük: az emberi kapcsolatok, az értő figyelem és a közösségi létezés nem a tanítás „melléktermékei” vagy az óra utáni maradék időbe szorítandó luxuselemek, hanem a tanulás egyetlen működőképes alaptalajai.
Amíg nem merünk és nem tudunk időt szánni a megérkezésre, a meghallgatásra és a közös keretek kialakítására, addig az iskola marad az, ami most sok helyen: egy hely, ahol mindenki siet, senkinek sincs ideje a másikra, és ahol a tananyagot ugyan ledarálják, de a gyerekek és a tanárok végül megérkezés nélkül távoznak.
https://www.szavon.hu/?s=http%3A%2F%2Fwww.foti-peter.hu
