04/10/2026
HÚSZ GYEREKHEZ NEM LEHET HÚSZ KÜLÖN ÓVODÁT MŰKÖDTETNI.
Van egy mondat, amit pedagógusként egyre többször érzek...
Nem tudunk minden család minden egyéni kérésének megfelelni.
Itt most nem a valódi szükségletekről beszélek.
Nem allergiáról, betegségről, sajátos nevelési igényről.
Nem arról, ha egy gyermeknek valamiben tényleg több segítségre, figyelemre vagy más bánásmódra van szüksége.
Hanem azokról az apró, egyenként talán jelentéktelennek tűnő plusz kérésekről, amelyekből egy húszfős csoportban egyszer csak elképesztő mennyiség lesz.
„Ez csak az utazós ruhája. Ha játszani kezd, öltöztessétek át. Udvarra pedig majd megint.”
„Róla lehetne egy kicsit több egyéni fotót készíteni?”
„Elalváshoz töltenétek neki friss teát a cumisüvegébe?”
„Tegnap megfogta egy másik kislány a kulacsát. Figyeljetek rá, hogy más ne nyúljon hozzá.”
„Hol van a sapkája?”
„Azt mondta otthon, hogy bántották.”
Közben az óvodában azt látjuk, hogy ő is üt, lök, elvesz, konfliktust kezdeményez. És persze ezt is el kell mondanunk. Nem azért, hogy „visszavágjunk”, hanem mert egy óvodai konfliktusnak nagyon ritkán van csak egyetlen mondata és egyetlen szereplője.
„Reggel nem akart elindulni telefon nélkül...maradhat?"
És ott van az egy hátizsáknyi otthonról hozott kisautó, amiből délutánra egy nincs meg....így nincs mese meg kell keresni.
Egyenként egyik sem tűnik világmegváltó kérésnek, csakhogy szorozzuk meg hússzal.
Húsz kulacs.Húsz sapka.Húsz kedvenc játék.
Húsz otthonról hozott szokás.Húsz család kérései és húsz gyermek, akinek közben valóban szüksége van ránk.
Mert amíg azt figyeljük, hogy ki fogta meg kinek a kulacsát, melyik kisautó melyik hátizsákból hiányzik, kit mikor melyik ruhába kell átöltöztetni, és készítettem-e mindenkiről megfelelő számú egyéni fotót, addig is ott van előttünk egy egész csoport, akiknek szüksége van ránk.
És szerintem itt kellene újra beszélnünk arról, mit jelent valójában az egyéni bánásmód.
Mert igen, fontos, hogy ismerjük a gyermeket. Tudjuk, mire érzékeny, miben van szüksége segítségre, mi az, ami neki nehéz. És az is fontos, hogy a szülő merjen kérdezni, szólni, elmondani, ha valami foglalkoztatja.
De talán különbséget kell tennünk aközött, amire egy gyermeknek valóban szüksége van, és aközött, amit egyszerűen csak jó lenne még pluszban megoldani.
Mert az óvodában minden egyéni kérés bekerül egy húszfős közösség mindennapjaiba.
Van egy egyszerű kérdés, ami ebben mindannyiunknak segíthet:
MI TÖRTÉNNE, HA UGYANEZT MIND A HÚSZ CSALÁD KÉRNÉ?
Nem azért, mert ne számítana az az egy gyermek. Hanem éppen azért, mert mind a húsz számít.
A pedagógusnak pedig úgy kell jelen lennie közöttük, hogy jusson ideje arra, amiért igazán ott van: figyelni rájuk, játszani velük, mesélni nekik, tanítani őket, vigasztalni, segíteni, észrevenni.
Húsz gyerekhez nem lehet húsz külön óvodát működtetni.
Előfordul, hogy eltűnik egy kisautó...piszkos lesz a szép nadrág, sőt még a kulacs is egy másik helyre kerül, de a prioritás mindig a gyermek és az ő napközbeni szükségletei.
Lehet egy olyan közösséget teremteni, ahol az egyéni szükségleteknek helyük van úgy, hogy közben a másik tizenkilenc gyermeket sem veszítjük szem elől.
Forrás: Elkísérlek
