13/06/2026
30 éves volt. A férfi 40, haldoklott, és nem volt hová mennie.
1947-ben, egy londoni kórházban találkozott egymással Cicely Saunders és David Tasma. David lengyel zsidó volt – azok egyike, akiknek sikerült megszökniük a varsói gettóból. Most azonban egyedül volt, lassan sorvadt egy zsúfolt sebészeti osztályon, ahol az orvosok már lemondtak róla. A halált a kudarc jeleként kezelték. Ha egy beteget már nem lehetett meggyógyítani, áthelyezték egy hátsó kórterembe, gyógyszerekkel elnémították, a családjának pedig azt mondták: „Nincs több, amit tehetnénk.”
Cicely azonban nem adta fel.
Heteken át látogatta Davidet. Társaságot nyújtott neki. Igazán figyelt rá. David egyszer olyasmit mondott neki, ami örökre vele maradt:
– Olyan helyet szeretnék, ahol az olyan emberek, mint én, méltósággal halhatnak meg.
Mielőtt meghalt volna – 1948. február 25-én –, minden megtakarított pénzét, 500 fontot Cicelyre hagyta. És még valamit mondott:
– Ablak leszek az otthonodban.
Cicelynek nem volt otthona. Nem volt hospice-háza. Nem volt semmije, csak David szavai és a pénze.
De volt egy célja.
Tizenkilenc éven át üldözte ezt a célt.
Először a fájdalom megértésére törekedett. Ápolónő lett, de egy hátsérülés megváltoztatta az életútját. Orvosi szociális munkásként dolgozott, és nap mint nap látta, hogyan vallanak kudarcot a kórházak a haldokló betegek ellátásában. Később a bayswateri St Luke’s Home apácáit figyelte, akik valami forradalmit tettek: a morfiumot rendszeres időközönként adták, még azelőtt, hogy a fájdalom visszatért volna. A betegek ébren maradtak. Tudtak beszélgetni. El tudtak búcsúzni.
Ekkor döbbent rá Cicely: senki sem figyel a tudományra.
Az orvosok nem hallgattak volna egy ápolónőre. Ezért ő maga lett orvos. Harminchárom évesen beiratkozott az orvosi egyetemre. 1957-re megszerezte diplomáját, ráadásul sebészetből kitüntetéssel.
Hét éven át kutatott. Vizsgálta a morfium adagolását, időzítését és kombinációit. Bebizonyította azt, amit az orvosok nem akartak elhinni: a rendszeres fájdalomcsillapítás nem függőséget okoz. Hanem tisztaságot. A betegek életük utolsó hónapjait teljes tudatuknál, jelenlévőként élhették meg.
Felfedezett valami mást is, amit „teljes fájdalomnak” nevezett.
A fájdalom nem csupán fizikai. Érzelmi. Társas. Lelki is. Fájdalom látni a család szenvedését. Fájdalom a lezáratlan ügyek miatt. A bizonytalantól való rettegés. Ahhoz, hogy valóban gondoskodjunk a haldoklókról, mindezzel foglalkozni kell.
Ez forradalmi gondolat volt. Az orvostudománynak még nyelve sem volt rá.
De Cicelynek igen.
1967-ben megnyílt a St Christopher’s Hospice Sydenhamben, Dél-Londonban. Nem kórház volt. Hanem otthon. Ötvennégy ággyal, oktatási központtal, kutatólaborokkal, kertekkel és valódi ablakokkal, amelyeken keresztül a haldoklók még egyszer láthatták a világot.
A bejáratnál lévő üvegablak?
Az volt David Tasma ablaka.
Néhány éven belül a St Christopher’s lett a világ mintája. Florence Wald Yale-ről érkezett, tanult Cicelytől, majd elvitte a hospice-mozgalmat Amerikába. 1974-re már amerikai hospice-ok nyíltak. Az 1980-as évekre minden fejlett országban megjelentek. A palliatív ellátás önálló orvosi szakterületté vált.
Egy menekült utolsó szavai átalakították az orvostudományt.
Cicely maradt. 1980-ban feleségül ment egy Marian nevű lengyel festőhöz (úgy tűnt, nem tudott ellenállni a lengyel férfiaknak). Nyolcvanas évei végéig dolgozott a St Christopher’s-ben. Kitüntetéseket, tiszteletbeli diplomákat kapott, sőt még a Templeton-díjat is elnyerte a vallás területén elért előrelépésekért.
De soha nem akart hírességgé válni. Amikor egy amerikai látogató megkérdezte, megérintheti-e „a nagy alapítót”, Cicely így válaszolt:
– Nem. Harapok. Nem vagyok kultikus figura.
2005. július 14-én Cicely Saunders mellrákban meghalt. 87 éves volt.
A St Christopher’s Hospice-ban halt meg. Abban az otthonban, amelyet ő épített. Azok gondozták, akiket ő tanított. Azok az elvek vették körül, amelyeket ő alkotott meg.
És ez a lényeg:
Cicely előtt a halál kudarc volt. Utána az élet olyan szakaszává vált, amely megérdemli a tudományt, a méltóságot és a szeretetet.
Hatvan évet töltött annak bizonyításával, hogy a világ elfelejtett valamit: azt, hogy az, ahogyan meghalunk, ugyanolyan fontos, mint az, ahogyan élünk.
A Föld minden hospice-intézménye egyetlen nőnek köszönheti a létét, aki nem volt hajlandó elfogadni azt a mondatot, hogy:
„Nincs több, amit tehetünk.”
A „bűne”?
Hogy szeretett egy embert, akivel mások nem törődtek.
Az öröksége?
Emberek milliói szerte a világon, akik családjuk körében, békében halhattak meg, mert valaki meghallgatta őket.
