06/10/2026
👫👶👧🧒Család, mint első közösség – hol kezdjük építeni?
Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, szabadon cselekedhetünk, hanem azt, hogy szabadon szerethetünk.
Szeretni annyit jelent, mint a másikért lenni, a másik mellett dönteni, jelen lenni a kapcsolatban. Isten maga a szeretet, felfoghatatlan mélységű egymásért és egymásban lét, tökéletes közösség.
Mindannyian meg vagyunk hívva a szeretetre, vagyis a közösségre Istennel.
„Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
Az elsődleges közösségem a családom. Ezen belül is elsődlegessége van a házastársi elköteleződésemnek. Ez tehát a legelső és legbenső közösségem. Életem legmeghatározóbb közösségi kapcsolata az, hogy férj vagyok. Szorosan ehhez kapcsolódva pedig, – mivel gyerekeim vannak -, az, hogy apa lettem.
E köré, mint egy tág koordináta rendszer, illeszkednek azok a közösségek, amelyeknek még tagja lehetek. Fontos számomra, hogy tagja vagyok a Gesztenyés közösségnek, és szülőpár férfi tagjaként benne lehetek a Boldog Brenner János Antióchia Közösségben. De közösségként élem meg a munkahelyemet, a tágabb családomat, az Egyházat, a hazámat, Európát, valamennyi embert.
Feleségemmel, Marival való közösségem természetesen nem a házasságkötéssel kezdődött. Sokféle módon kapcsolódtunk már előtte is egymáshoz: a séták, a hosszú beszélgetések, a közös szórakozás mellett fontos volt, hogy együtt járjunk kiscsoportra, hittanra, vasárnapi szentmisére.
A kapcsolatunk legelejétől kezdve kialakult, hogy este 10:00 órakor imádkozunk egymásért egy Miatyánk-Üdvözlégy-Dicsőséget. Pontosan azért, hogy amikor távol vagyunk egymástól, akkor is valamilyen módon megélhessük a közösséget egymással.
Lassan a napok 10 óra előtti és 10 óra utáni részre kezdtek szétválni, annyira fontossá vált számunkra ez a „találkozás”. A „Tízóra” annyira bensővé vált, hogy mind a mai napig mondjuk, de most már a közvetlen elalvás előtti ima lett belőle.
A házasságkötésünk után a közösség megélése még dinamikusabbá vált. Együtt lenni minél többet: munkában, szórakozásban, ünneplésben.
Fontos volt számunkra, hogy meghúzzuk a kettőnk által alkotott közösség határait: elhatároljuk magunkat az ünneplésekben a szüleinktől, eredeti családjainktól. Azt szerettük volna már kezdetektől megélni, hogy ez már a mi Szentesténk, a mi Húsvétunk, a mi közös ünneplésünk.
Természetesen nagyon fontosak maradtak a nagycsaláddal való együttlétek is, de ez a tudatos határ őrzés mindkettőnknek lényeges maradt.
Ebbe a MI-be születtek aztán bele a gyerekek.
Ha visszatekintek a családunk történetére, abban látom a közösséggé formálódást, hogy sokat voltunk együtt. Igyekeztünk a gyerekek iskolába menetele mellett is megőrizni a közös reggeliket, de feltétlenül ragaszkodtunk a közös vacsorához. Sok évvel később egyszer azt mondtam egy kvíz játékban, hogy az én kedvenc tárgyam a lakásunkban az étkezőasztal. A vacsora nálunk nem csak a táplálék bevitelről szólt. Hatalmas beszélgetések, viták, nevetések kísérték a rendszeresen egy órásra húzódó étkezést. Nagy ajándéknak tartottam, hogy ez helyet és időt adott a napi élmények megosztásának, a különféle problémák felvetésének és átbeszélésének. Kegyelemnek éreztem, hogy ezek a vacsora melletti szócsaták vagy egyszerűen csak egymás meghallgatása alkalmat adtak Istenről, Szentírásról való beszélgetéseknek, vitáknak is.
A gyerekeink lassan mind zenét kezdtek tanulni, és valamennyien ügyesen muzsikáltak.
A kezdetben kis gyertyagyújtást, rövid fohászt jelentő esti imádságok így átalakultak hosszú „örömzenével” kísért dicsőítéssé, közös hálaadássá.
Természetesen a legkisebbek még, a nagy kamaszok pedig már csökkent aktivitással mondták a szabad imádságaikat, de a szokás megmaradt, amíg ki nem röpültek.
Mindig ragaszkodtunk a közös vasárnapi szentmisékhez. Az egészen kicsikkel ez nagyon nem volt könnyű, de gyűrtük. Szerencsénk volt abban, hogy egy idő után már jellemzően a közösségünkkel ünnepeltünk vasárnaponként eukarisztiát, ami sok hasonló korú gyerek jelenlétét jelent***e. A gyerekek pedig örömmel ministráltak, vagy zenéltek a zenész csapatban. A szentmise rendszeres közös ünneplése alapvetően fontos volt.
A gyakori közös családi kirándulások, az izgalmas nyaralások, a téli síelések mind a családi közösség erősödését szolgálták.
A magas fordulatszámon pörgő családi élet mellett mindig nagy figyelmet szenteltünk Marival annak, hogy kettesben is legyen igazi saját időnk. Ennek megszervezésében nagy segítséget jelent***ek a szüleink, akik mindannyian Pécsett éltek.
A gyerekek kirepülésével továbbra is a családom, azon belül a házasságom az elsődleges közösségem.
Nagy örömmel élem meg Marival a napi közös reggeli fél órás meditálásunkat, az esti „Mi történt veled ma?” sétáinkat. Vasárnap délután mindig tudunk időt szakítani egy nagy sétára, ahol az elmúlt hetet tudjuk a kapcsolatunk tükrében átbeszélni. De nagyon sokat jelent nekem a közös szolgálat a fiatalok között az Antióchiában és a Gesztenyés Közösségben is.
Nagy kihívás a földrajzilag szétszóródott családi közösséggel való intenzívebb kapcsolat tartás. Ebben még sokat szeretnék fejlődni, hogy a Marival megélt aktív házaséletünk mellett többet tudjak jelen lenni minőségi módon az idősödő édesanyám, a gyerekeim és az unokáim számára.
Dr. Kovács László cikke Iránytű blogunkon olvasható: https://paloskozpont.hu/csalad-mint-elso-kozosseg-hol-kezdjuk-epiteni/
