17/06/2026
1981. Június.
„Kaszálni világéletemben nagyon szerettem - mondja Simon József, aki kora reggeltől késő estig vágja a füvet az árok partján."
Kaszálni addig kell, amíg jó az idő.
Kendőnyi árnyék az út menti árokparton, ketten alig férünk bele. Mondom is Józsi bácsinak, hogy inkább egy nagyobb fát választott volna a kalapáláshoz, ne ilyen fiatalt. Mire az öreg huncutkásan így válaszol:
— Én már csak megszegem a mondást és inkább úgy tartom, hogy öreg ember inkább a fiatal fa árnyékába húzódjon. — Kicsit kopott már az a kalapács.
— Régi szerszám már ez, a fiam csinálta meg, amikor tanuló volt. Most meg már neki is unokája lesz lassan. Kedves emlék, meg aztán azért is szeretem, mert jó könnyű. Nem fárad el az ember karja vele.
— Nehéz ezt az árokpartot kaszálni?
— Már akinek. Én már megszoktam. Meg aztán kaszálni világéletemben nagyon szerettem. Úgy mondják, tudok is. Huszonhét sürgönyfa közt kaszálok már egyfolytában majdnem tíz éve. Mégpedig évente kétszer. Mert a sarjút is leszedem minden évben. Tavaly is volt anyaszéna négy szekérrel, sarja meg kettővel. Az idén ha jól beszárad, úgy látom több lesz. Persze ez még nincs betakarítva.
— Mióta kaszál Józsi bácsi?
— Ma fél négykor kezdtem hozzá. Úgy gondoltam, kijövök még a hűvösön, hogy dél felé mire a nap már perzsel legyen amit szárítson.
— Most fél 11, vagyis egyfolytában 7 órát kaszált. Biztosan elfáradt már?
— Valahogy úgy. Tudja, a feleségem szokta mondani, az a jó, ha az ember elfárad. Akkor lehet nagyot pihenni és aludni. Szerintem is, aki nem dolgozik, nem tud jól elfáradni, az nem is egészséges. Ha most megkalapálok, felülök a biciklire és megyek haza ebédelni. Evés előtt megiszok egy kupica pálinkát, utánna tudja milyen jólesik az ennivaló. Nagyon.
Délután aztán ha hűvösebb lesz, megint kijövök. Mert igyekezni kell. A kaszálással nem lehet játszani. Addig kell szorítani, még jó idő van.
— Mindig így szeretett dolgozni? Akkor is, amikor a tsz-ben volt?
— Meghiszem azt. Nem úgy, mint a mostaniak. Kiülnek a kispadra és süttetik a hasukat a nappal. Na, nem mindegyik. De sokan vannak, akik elmennének a munka temetésére.
Én annak idején a feleségemmel egy hold dohányt és egy hold cukorrépát vállaltam. Megcsináltuk becsülettel. Amíg fiatalabb voltam, még nyugdíjas koromban is fogtam. Most már elég a háztáji. Meg a jószág. Mert az van minden évben. Egy tehén, egykét borjú vagy bika, most egy tehén van, meg egy bika, tavaly kettő volt. Van munka velük. Aztán az ember csaknem húszéves már. — Hány éves?
— Találja ki.
— Úgy hetven körül.
— Több. Két hetes, vagyis hetvenhét. 1904-ben születtem itt Tarpán. Voltam katona is a háborúban. Nem az elsőben, a másodikban. Aztán fogságban is lehúztam egy pár évet. Ott volt ám a kutyavilág. Úgy haltak az emberek, mint a legyek. És mekkora szép szál emberek. Kettő is kitellett volna belőlük olyan mint én. Mert akkor is ilyen kicsi voltam, csak jó szívós.
Hogy maradtam meg, ma sem tudom. Az biztos, hogy ott is dolgoztam ám. Amikor arról volt szó, hogy munkára lehet jelentkezni, én voltam az első. Nem szerettem a lágerben lenni.
— Az előbb azt mondta, szívesen megiszik néha egy kupica pálinkát. Gondolom, nem boltit?
— Nagy szégyen volna. Itt a tövén, ahol annyi szilva terem. Főztem én tavaly is száz litert. Szívesen megkínálom az elvtársat, ha elkísér. Nem sajnálom.
— Nem vagyok pálinkás. Inkább a bort kedvelem.
— Van az is. Nem sok, de az öt-hatszáz liter megterem évente. Evés után egy-egy pohárral jólesik az embernek. Persze csak annyi, hogy meg ne ártson. Mert engem még bukdosni részegen nem igen látott senki. Már meg nem is igen fog. Pedig szeretek mulatni. Az unokám lakodalmában Pesten egész éjjel fenn voltam és nótáztam. Jó, régi magyar nótákat. Csak hallgatták a fiatalok, örült is az unokám, mert nagyon szeretnek engem, meg a feleségemet is.
— Dehát száz liter pálinkát, meg 5—600 liter bort nem igen isznak meg egy évben? Gondolom, jut belőle eladásra is.
— Azt már nem. Még soha nem adtam el egy decit sem. Nagy a család, elfogyasztják. Fiam, lányom, meg az unokák. Nem mehetünk hozzájuk üres kézzel. Vagy ha ők jönnek haza, úgy jó az, ha van miből megkínálni őket.
Mi azt tartjuk a feleségemmel együtt, addig jó, míg adni tud az ember.
— Ezek szerint a gyerekek már nincsenek Tarpán?
— Sajnos. Pesten lakik a fiam is, a lányom is. Már mind a ketten régen családosok.
— Gyakran haza szoktak látogatni?
— Igen. Főleg az unokák. Pláne amíg kisebbek voltak. Egy hónapot is itt töltöttek szünidőben. Most már, hogy megnőttek, kevesebbet jönnek. Azt mondják, majd jönnek a dédunokák, így aztán inkább mi megyünk. Persze nem egyszerre. A jószágot nem lehet itthagyni. Előbb egyikünk megy egy hétre, kettőre, aztán amikor visszajön, megy a másik.
— Józsi bácsi meddig szeretne élni ?
— Úgy szoktuk mondani, ameddig az isten rendelte. De egyébként korábban, amikor még jobb erőben voltam, tudtam jól enni, inni, dolgozni, azt mondtam mindig, hogy száz évig szeretnék élni.
Most már, hogy egy kicsit gyengébb vagyok, azt mondom, elég kilencven is.
A nap már delelőn áll, amikor Simon József tsz-nyugdíjastól elköszönök. Az árokparton felkapaszkodva még egyszer, búcsúzóul visszaintek. Az öreg is felemeli a kezét. A kalapács már benne van. Mire a kocsihoz érek, ismét hallom a kasza, a kaszaütő monoton, egyhangú pengését.
(Falcsik Ferenc)
