23/07/2026
A szófosó, avagy hogyan NE tegyél közzé "álláshirdetést", ha rád jön a szómenés.
A szöveg terjedelme, hangneme és tartalma messze túlmutat egy álláshirdetés funkcióján, és inkább egy korábbi konfliktusokkal terhelt, érzelmileg túlfűtött panaszbeszédként hat, amelyben a munkáltató saját negatív tapasztalatait, sérelmeit és bizalmatlanságát vetíti rá a leendő jelentkezőkre.
A hirdetés egyik központi eleme a jelentkezőkkel szembeni általános gyanakvás és megbélyegzés. A szöveg visszatérően használ lealacsonyító, stigmatizáló kifejezéseket korábbi együttműködőkre vonatkozóan, például „kókler”, „elmebeteg”, „erkölcstelen”, „gyalázatos munkát végzett”, illetve azt sugallja, hogy a jelentkezők jelentős része eleve tisztességtelen, alkalmatlan vagy rosszhiszemű. Ez a kommunikációs stílus sérti az emberi méltóságot, és alkalmas arra, hogy a jelentkezőket kollektíven megbélyegezze, még azelőtt, hogy bármiféle szakmai vagy személyes alkalmassági vizsgálat megtörténne.
Esélyegyenlőségi szempontból különösen aggályos, hogy a hirdetés több ponton közvetetten vagy közvetlenül utal egészségi, mentális állapotra, illetve élethelyzetre. Az olyan megfogalmazások, amelyek a „nem elmebeteg”, „neurozistól mentes”, „józan”, „erkölcsös” személyt keresik, túlmutatnak a munkavégzéshez objektíven szükséges követelményeken, és alkalmasak arra, hogy egészségi állapot, pszichés állapot vagy feltételezett személyes tulajdonságok alapján zárjanak ki jelentkezőket. Az ilyen jellegű elvárások megfogalmazása jogi értelemben közvetett diszkrimináció kockázatát hordozza, mivel a munkáltató olyan szempontokat emel be a kiválasztásba, amelyek nem mérhetők objektíven, és nem állnak arányban a feladat ellátásához szükséges szakmai kompetenciákkal.
A hirdetés tartalmából egy rendkívül egyoldalú, a munkavállaló vagy együttműködő fél számára kiszolgáltatott jogviszony képe rajzolódik ki. Az elvárt folyamatos elérhetőség, a „bármikor reagáljon” jellegű elvárások, a munkavégzés időbeli korlátainak teljes hiánya, valamint a hétvégékre és ünnepnapokra is kiterjedő implicit rendelkezésre állás elvárása olyan munkaszervezési gyakorlatot sugall, amely figyelmen kívül hagyja a munkavállalók pihenéshez, magánélethez és kiszámítható munkarendhez való jogát. Ez különösen problematikus akkor, amikor a hirdetés egyidejűleg „baráti óradíjról” és alacsony költségű együttműködésről beszél, ami a munka és az ellenszolgáltatás aránytalanságának veszélyét veti fel.
Jogbiztonsági szempontból kiemelten aggályos a szerződéses viszonyhoz való nyíltan elutasító hozzáállás. A hirdetés kifejezetten negatív kontextusban beszél az írásbeli szerződésekről, azokat „felesleges és értelmetlen szerződésdinlovaglásként” minősítve. Ez a szemlélet ellentétes a jogszerű foglalkoztatás és együttműködés alapelveivel, hiszen az írásbeli megállapodás nem akadály, hanem mindkét fél jogainak és kötelezettségeinek védelmét szolgáló eszköz. Egy ilyen kijelentés azt az üzenetet közvetíti, hogy a munkáltató nem kívánja egyértelműen és jogilag rendezett módon szabályozni az együttműködés feltételeit, ami jelentős kockázatot jelent a jelentkező számára.
A hirdetés továbbá olyan elvárásokat halmoz fel, amelyek egyszerre kívánnak teljes körű szakmai kompetenciát, korlátlan rendelkezésre állást, alacsony díjazás melletti magas terhelést, valamint feltétlen lojalitást. Mindez egy olyan munkakultúrát vetít előre, amelyben a felelősség és az elvárások szinte kizárólag a munkavállalót terhelik, miközben a munkáltató saját korábbi rossz tapasztalatait általánosítva előre legitimálja a bizalmatlanságot és az ellenőrző, kontrolláló hozzáállást.
