27/05/2026
“Van karbantartónk, csak idén még nem ért ide.”
Érzelmi hullámvasút volt az elmúlt hét. Kedden százfős karitatív csapatépítőt tartottunk egy gyermekotthonban. A kerítés 20 éve nem volt karbantartva, most színesre festettük. Felújítottuk a gyerkőcök játékait, lebontottunk egy régi faházat, és lemostuk az összes játékot. Daráltunk ágat, eltüntettük az évek alatt felgyűlt zöldhulladékot.
Aztán csütörtökön egy másik helyen, ugyancsak egy gyermekotthonban füvet nyírtunk, kertészkedtünk, falat javítottunk, és magaságyásba ültettünk palántákat.
Pénteken a bontott ház elemeiből, a ledarált mulcs és gyűjtött toboz felhasználásával készítettünk egy 8. kerületi óvodának mezítlábas ösvényt és madáritatót. Elmozgattunk régi játékokat a karbantartókkal közösen.
Mert az utolsó helyen voltak. Viszont egyre több helyről érkezik az a visszajelzés, hogy ha mi nem jövünk a Segéd-kezek önkéntesekkel, akkor nincs, aki megcsinálja. Nincs kapacitás, pénz, idő arra, hogy ami van, legalább arra vigyázhassanak.
A vállalati önkéntes csapatok csodásak voltak, a szervezés is jól sikerült. Felajánlásban kaptunk matatófalat és palántákat ismerősöktől, a gyermekotthonba további adományok is érkeztek.
Mégis nehéz volt lezárni a hetet, mert miközben jó érzés látni, mennyi minden épülhet néhány napnyi összefogásból, nehéz nem arra gondolni, hogy ezeknek a helyeknek nem alkalmi csodákra lenne szükségük, hanem kiszámítható figyelemre és valódi támogatásra.
És talán pont ezért volt fontos ez a hét. Nem azért, mert mindent megoldottunk, hanem mert egy időre megmutattuk a gyerekeknek és az ott dolgozóknak, hogy vannak, akik észreveszik őket.
