27/06/2023
Újabb festmény készült el az aluljáróban Zimonyi Eszter munkájának köszönhetően, és egy újabb riport. Szeretettel mindenkinek.
Eszter képe és Eszter könyve – Aki szeret hinni a mesékben és a happy endben
– Szereti a meséket és hisz is bennük?
Zimonyi Eszter: Szeretem a meséket és hiszek is bennük!
– Mi alapozza meg ezt hitet?
Z. E.: Nem tudom… A világ a hétköznapokban is tele van apró szépségekkel és csodákkal! És a mese ez: kiszínezi a szépséget a világban. Minden megtörténhetne – és meg is történik nap mint nap.
– Ezt hány évesen is vallja?
Z. E.: Harminchárom…
– És ebben a krisztusi korban mit tud mondani az egy vagy két generációval idősebbeknek, akiknek esetleg tragédiákkal terhelt az életük? Ők hogyan, miért higgyenek a mesékben?
Z. E.: Nem szeretnék senkinek életvezetési tanácsokat adni, akinek nem lehetek a helyzetében, de szerintem a mese, valami plusz. El nem fog venni tőlünk semmit. Akinek most nehéz az élete, valószínűleg az is több lesz azáltal, ha hisz a szépben és abban, hogy valaminek lehet jó a vége.
– Érdekes, hogy most is a mesékről beszélünk, hiszen kb. 10 éve, amikor először (és eddig utoljára) egy riportot készítettem Önnel az önkormányzati lapban „Eszter könyve” címmel, a beszélgetés egyik apropóját ugyancsak a mesék szolgáltatták, pontosabban egy mesekönyv. Az Ezerszínország az Ön diplomamunkája volt, egy egypéldányos könyv, amelybe Ön írta a meséket is, és saját maga illusztrálta különleges képekkel és technikával (térbe nyíló palotákkal!). Elkészült több példányban is azóta?
Z. E.: Egyelőre nem. Sok mindenbe bele szoktam „kapni”, és azt csinálom, amihez éppen kedvem van. Így viszont ez a munka még várat magára.
-– Más mese született, netán bekövetkeztek mesés fordulatok az életében?
Z. E.: Nem írtam azóta meséket. Mesés fordulatok…?!?
– Arra gondolok, hogy az említett beszélgetés másik apropóját az adta, hogy Önt generációja legtehetségesebb tanítványának nevezte Csépe Milla tanárnő a művészeti képzésben, és kiállítási lehetőséget is kapott a művelődési házban korábban, aztán munkába állt az Auchan áruházban, ahol tudomást szerezvén e tehetségéről, az élelmiszerpultok fölött rendeztek Önnek tárlatot, amikor készült a riportunk. És akkor azt mondta, nagyon is szereti ott a munkáját, de 30 éves korára jó volna megszereznie a képzőművészeti diplomát, és grafikusként, illusztrátorként elhelyezkedni egy könyvkiadóban…
Z. E.: Még mindig ott dolgozom, és nem is igazán mozdultam el a képzőművészeti irányba. Így viszont nincs rajtam semmiféle nyomás, és azt csinálom, amit szeretek, ami épp eszembe jut. Az otthoni alkotásaim nem is feltétlenül festmények. Nem is festek annyit, mint akkoriban, de mindig csinálok valamit. Ahogy most ez a falfestmény töltötte ki az elmúlt heteket.
– Hogyan találtak egymásra Kérges László alpolgármesterrel, aki ennek az egész alagút-kifestő, közösségi programnak az ötletgazdája és szervezője?
Z. E.: Ő keresett meg engem. Én ugyan olvastam a felhívását, de akkor még nem jutott eszembe semmi. Aztán amikor később felhívott, és megkérdezte, volna-e kedvem részt venni ebben a szép munkában, kértem egy kis gondolkodási időt. És miután kitaláltam, mit is festenék föl szívesen, már kedvem is volt.
– És az „Eszter könyve” után immár itt van az „Eszter képe” is, ami úgy ragyog fel nékünk a mi köztéri galériánkban… A János vitézből miért pont ezt a jelenetet álmodta az aluljáró falára?
Z. E.: Mert ez a jelenet a mese vége, a happy end. Ilyen egyszerű ez!
– Arra nem gondolt esetleg, hogy épp a nyitójelenetet fesse meg? Amikor Jancsi flörtöl a patakban mosó Iluskával. Hiszen a maglódi patak egyrészt számunkra is meghatározó jelkép és természeti jelenség egyszerre, másrészt a János vitéz költőjének, Petőfinak a szüleit is jószerével e patak kötötte össze.
Z. E.: Ez jó ötlet, de nem jutott eszembe… Viszont én mindenképp azt szeretném, ha a történet legvégével és annak pozitív kicsengésével találkozik mindenki, aki szembejön a képpel. Ez a törekvés pedig erősebb volt annál, minthogy még több szállal Maglódhoz kapcsoljam a művet.
– Amíg festett, a jövő-menő emberek mit szóltak a készülődéshez?
Z. E.: Nagyon kedvesek voltak! Pozitív „csalódás” volt ez számomra, bár negatív véleményekre eleve nem számítottam. Igazán jó érzés volt, hogy mindenki megállt, megkérdezte, mit csinálunk, és megdicsérte. Általában minden nap ugyanabban az időpontban jöttünk festeni, és a törzsutasok, akik ugyanekkor szoktak arra jönni, nagyon kedvesen követték, hogyan is áll a projekt.
– Úgy fogalmazott, hogy „csinálunk”, többes számban, és a kép alsó sarkában lévő szignószimbólum ehhez képest három nevet foglal magába. Kik voltak a társai ebben a happy andben? Összeszokott csapat munkáját láthatjuk, vagy erre az alkalomra verbuválta őket?
Z. E.: Összeszokott is, meg erre a programra is összejött ugyanakkor. Egyikük ugyanis a húgom, és Fruzsival természetesen összeszokott párost alkotunk az említett projektek egy részében. Másikuk pedig nagyon jó barátom és kollégám, tehát vele is összeszokott párost alkotunk, csak egyéb projektekben. Ide viszont mindketten eljöttek segíteni, én pedig szerettem volna ezt a csapatmunkát megjeleníteni az „aláírásban”.
– Megjött-e az étvágyuk hasonló munkákra?
Z. E.: Azt mindig magával hozzák az ilyen projektek, hogy sokkal nagyobb kedvem lesz festeni, és sokkal több ötlet születik meg bennem. Messzemenő vállalásokat viszont nem tennék most, azaz nem fogok minden nap ilyeneket festeni. Jó volt így alkotni, ekkora méretekben festeni, ezért magamnak biztosan csinálok majd valami hasonlót, ami épp eszembe jut, és ami leköt. Hála Istennek, Maglódon nem terjedt ugyan el a rongáló festés, de ez a kezdeményezés a legjobb ötlet arra is, hogy megakadályozza a graffityk szaporodását. Az más kérdés, hogy a városkép mit enged meg, de nekem nagy álmom, hogy a saját házamat kifessem. Az sajátos színfolt lenne!
VZ
