23/11/2025
Makovecz Imre halálára
Kodály Zoltán óta a legnagyobb magyar talentum volt Makovecz Imre. Világhírű építész, vagyis inkább költő. Versei az épületei, s ahogyan beszélt az élő építészetről, az ég és a föld összekapcsolásáról, az angyalok természetéről, a megszentelt helyekről, az emberi tartásról, az maga volt a kinyilatkoztatás. Demokráciákban – ahogyan Jankovics Marcell nevezte az Ember tragédiájának rajzfilm változatában, „démonkrácia”, s ahogyan Arany János fordította Arisztophanész művében, „democsokrácia” – nem szeretik az ilyesmit. Ebben az a jó, ha senki sem tudja a helyét, ha senki sem biztos semmiben, ha nincsenek tekintélyek, ha mindenki gyarló, bemocskolható, megvádolható. Makovecz egy ilyen világban tudott megfellebbezhetetlen lenni. A hatalom persze kerülte, még az a fajta is, amelyik egyébként elhalmozta őt kitüntetésekkel, elismerésekkel. Csakhogy Makovecz nem ezekre vágyott, hanem feladatokra. Azok elé pedig maga ment, mégpedig olyankor, amikor közösségeket kellett építeni, amikor lelkeket kellett emelni. Így készültek faluházai, templomai, s így nőttek ki árvizek és más katasztrófák után lakóházai a földből. A pénz nem érdekelte, csak a dráma. Aki ezt nem volt képes átélni, átérezni, annak fizetnie kellett. Járta a Kárpát-medence magyarlakta vidékét, s fennhangon, de szomorúan hirdette:
„Minél messzebb megyek Budapestről, annál közelebb jutok a hazámhoz.”
Itthon érezte magát Mátészalkán is. Nekem adatott meg az a kivételes lehetőség és élmény, hogy szülővárosomba invitáljam, ahová aztán mindig örömmel és szeretettel tért vissza. Kiállítást rendezhettünk munkáiból, de egyéb alkalmakkor is betért kicsit hozzánk. Egyszer a Magyar Művészeti Akadémia elnökeként egy küldöttséget vezetett Erdélybe, amikor útközben felhívott telefonon, s megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha kicsit megpihennének nálunk. Azt se tudtam, hová legyek örömömben, amikor a magyar művészeti élet színe, java megjelent otthonunkban. Rövid beszélgetés után a társaság városnézésre indult, Makovecz Imre azonban nálunk maradt, s egy szál vállaji kolbásszal és egy pohár szatmári szilvapálinkával a teraszon üldögélt. Mindenre kíváncsi volt: Mi van velünk, hogy érzik magukat az emberek Mátészalkán, hogyan üljük meg az ünnepeinket…?
Tudta, szerette régi mániámat, annak a szellemi centrumnak a tervét, amit én Képes Kávéházként álmodtam meg. Egy szép napon egy vastag bélelt borítékban elküldte nekem az épület tervét. Pénzről most sem volt hajlandó beszélni, pont úgy, mint annakidején, amikor családom hajlékát rajzolta meg. A mi házunk áll, de hogy a Képes Kávéház valaha elkészül-e, azt még csak az égiek tudják. Azok az égiek, akikhez immár Makovecz Imre is tartozik. Tudom, ha méltók leszünk rá, ő majd közbenjár értünk. Értünk szalkaiakért, értünk magyarokért, értünk emberekért.
/Makovecz 77 Nekrológ/ Pénzes Ottó írása
