01/02/2026
Nyugodj békében,Kati!
🩶🖤🙏
Sztojka Katalin (1965- 2026)
Elhunyt munkatársunk, Sztojka Katalin, az ország egyik legtapasztaltabb jogvédője.
Kati az örökmozgó, csupaszív, tabudöntő cigány nő mindenütt ott volt, ahol úgy érezte, védelemre van szükség, ahol csorbult az igazság.
A kalocsai „Rokkanttelep” szoba-konyhájából indult, csatorna és vezetékes víz nélkül, szigorú oláh cigány közösségi szabályok között. Onnan nőtt ki az a makacs, konfliktust vállaló jogvédő, aki képes volt egy vendéglőst megbírságoltatni diszkriminációért, aki később országos ügyekbe állt bele, és aki 2024-ben zsűridíjat kapott a Roma Női Civil Díjon, mert társaival elérte, hogy Kalocsán megszűnjön az óvodai szegregáció.
A róla szóló történetek mindig két, egymással feszültségben álló képből épülnek: a közösségéért „kiválasztottként” dolgozó asszonyéból, és a vitákkal, perekkel, megbélyegzéssel terhelt életútéból.
A gyerekkorát egyszerre határozta meg a szűkösség és a közösség ereje: náluk lett először tévé a telepen; apja lókupecként lovakat tartott az udvaron, mellette kőművesként dolgozott. Később, amikor már volt lehetősége „modernizálni” a házat, még a fürdő és a belső vécé helyét is úgy választotta meg, hogy senki se érezze magát megalázva vendégségben.
Aztán jött az iskola nyers valósága: „…nekem viselkedjetek, tetűt ne szórjatok!” – idézi fel a tanárnő „üdvözlését”. Mire kijárta a nyolcadikat, a vele érkező hét roma gyerekből kettő maradt. Kati közben a focipályán is kitört volna, gólkirály lett, míg a családi szigor vissza nem rántotta a hagyományos világba: „Ilyet roma lány nem visel!”
De a lázadás nem múlt el – csak alakot váltott. Tizennyolc évesen roma klubot vezetett, programokat szervezett, felléptek, olvasták Bari Károly verseit. A diszkriminációt zsigerből gyűlölte: amikor egy vendéglőben elküldték, panaszlevelet írt, kivizsgálták az ügyet, a helyet megbírságolták – és ettől kezdve „terített asztal” várta a roma fiatalokat.
A története hamar túlcsordult a helyi kereteken. Portréfilmek készültek róla: a Vigyél magaddal… és a Hova vigyelek? azt a ritka pillanatot is megfogta, amikor egy nyolc osztályt végzett szociális munkásból országosan ismert szereplő lett. A folytatás már a rendszerváltás utáni kiábrándulást is kimondta, és azt, hogy a remény milyen gyorsan tud megkopni ott, ahol a munka eltűnik, a szegénység marad. Hova vigyelek?
És közben végig ugyanazt csinálta: belement, utánament, feljelentést tett, perre vitte. Amikor Olaszliszkán egy fal tetejére 380 voltos áramot vezettek, ő volt az egyik, aki a helyszínen vizsgálódott, és feljelentést helyezett kilátásba. Amikor az iskolai szegregáció ügye nemzetközi fórumokig ért, ő is ott volt a beszámolókban és utakban – a mindennapi terepmunkából vitte fel a tapasztalatot a nagytermekbe.
A Polgár Alapítványnál négy éve kezdtünk együtt dolgozni Katival. Mentora volt a roma aktivisták új generációjának, akik ügykoalícióba szerveződve kiálltak a roma gyerekek iskolai egyenlősége mellett. De Kati nem is lett volna Kati, ha megállt volna a háttérbe húzódó segítő szerepnél: ha problémát látott, márpedig gondból volt bőven, akkor beleállt. De jól is t***e! Kalocsán kollégájával, mentoráltjával és a helyi roma szülőkkel összefogtak és sikerült megszüntetni egy rossz minőségű szegregált óvodát. Az utóbbi időben, haláláig, pedig a városban elindított gyermekjogi programunk egyik munkatársa volt.
Búcsúzunk tőled, Kati! Sokat tanultunk tőled és megígérjük, visszük tovább az örökségedet: tesszük, amit tennünk kell!
