02/06/2026
Kő Pál, Lujos, ma lenne 85 éves. Ma is hiányával birkózunk. Emlékezésként, megosztjuk Borbély László nemrég megjelent írásának néhány részletét.
Aki mindenkinek szárnyakat faragott
Néhány emlék Kő Pál szobrászművész Műcsarnokban rendezett kiállítása nyomán
Képzeld el, Lujos, mialatt megilletődötten nézelődtem az emlékedre rendezett tárlat termeiben, ugyanaz az érzés ragadott meg, mint ezelőtt úgy ötvenöt éve, amikor apám naponta vitt a Munkácsy Mihály utcai óvodába. Mindig az Epreskert mellett mentünk el, és én szüntelenül rácsodálkoztam a Képzőművészeti Egyetem kertjében sorakozó torzókra. Gyerekfejjel meg voltam a győződve arról, hogy ott, a kerítésen túli ősparkban még összeér a föld az éggel, és ezek a fura alakok életrekelőfélben lévő mesealakok. Akkor még nem tudtam, hogy vagy, de talán éreztem, ahogyan azt is, hogy talán szárnyaim is nőhetnének a szobrok mivoltának gondviselése miatt. Évek múltán tapasztaltam meg, hogy tényleg vagy, amikor Gyurkovics Tiborék valamelyik Lyukasóra-estjén, a Kecske utcában hallhattalak és láthattalak teljes életnagyságban. A folyóirat köré csoportosuló fiatal művészekkel együtt engem is meghívtál az Epreskertbe, a műhelyedbe, ahol egykor Somogyi József is alkotott. Csak sokára mertem, igyekeztem, tudtam szavakba önteni, mennyire boldog vagyok, hogy, hála neked, immáron a kerítésen belül vagyok. Megismertelek, kerestem a társaságodat, és te magad mellé fogadtál. Hiába mondtam, hogy nem tudok még egy vonalat sem megrajzolni, és a faragáshoz is kétbalkezes vagyok. Töltöttél még bort, és vágtad a karikákat a kolbászból, szelted hozzá a kenyeret. Azt mondtad, nem számít, legfeljebb majd írok azokról, akik értenek az ilyesmihez és művészi szinten alkotnak. Csibészes mosollyal hozzátetted, hogy „aztán majd írsz másfélét is”. Fürkésztem a szobraidat, mindegyik más volt. Nem tudhatom miért, de a Szárnykészítő lett az egyik kedvencem.
Te Lujos! Isten szempillantásának hála a Műcsarnok emlékedre rendezett, Szárnykészítő című kiállításának enteriőrjében befelé figyelve egyre erősebben hallani véltem karakteres hangodat, ahogyan anekdotázol, és éreztem kezed a vállamon. Visszajártam, néha egyedül, máskor sokadmagammal, a tárlatvezetésekre. Ráérősen nézelődtem, nem siettem. Az ember ilyenkor nem akar gyors lenni, mert a gyorsaság szerintem a felejtés egyik formája. És én semmit sem akarok elfelejteni azokból az évekből, míg testedben is itt voltál velünk, nemcsak lélekben. A csendek legalább annyira hozzátartoztak a találkozásainkhoz, mint a mondatok. Emlékszem, ahogy egy félkész szoborra mutatva mondtad: „Ez még nem tudja, mi akar lenni.” Nem magyaráztad tovább. Nem is volt rá szükség. Ahogy a Műcsarnokban a kész műveket néztem, arra gondoltam, hogy talán te sem mindig tudtad előre. Dolgoztál, formáltál, vitatkoztál az anyaggal, és közben hagytad, hogy a dolgok történjenek. Ebben volt valami mélyen emberi, valami, ami ma hiányzik. A türelem. Az idő elfogadása.
A Műcsarnokban földbe gyökerezett a lábam a munkáid előtt, bevillantak a szerszámaid, a rajzaid, a szobraid és a rengeteg vázlat, a könyvek, a fényképek, a jegyzetek mind-mind sajátos reguláris életrend stációi. A felmerülő intuíciók, művészi ösztönzések és késztetések ezer és egy nyoma bukkant fel, nyilvánult meg előttem, bármerre pillantottam, mindenfelől téged hallottalak:
„Édesapa valahogy beíratott a gimnáziumba, Kálba, tehát már gimnazista voltam. Az ott töltött éveim végig a sportolás körül forgolódtak. Leginkább az érdekelt, nem a tanulás. Onnan én aztán átmentem különbözeti vizsgával a pesti Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba. Ahol elkezdtem szobrászattal foglalkozni, és nem bántam meg, mert Somogyinál tanultam két évig. Amikor másodszor felvételiztem a főiskolára, addigra már ő is odakerült tanárnak. Ez 1963-ban volt. Nyilván azért is vettek föl. Tőle tanultam meg, hogy a szobor lényege a váz, a szerkezet ‒ ami rákerül, az a díszítés. A fákat tartotta a legszebb szobroknak.”
Úgy mesélted, festőnek indultál, és lényegében az édesanyádnak köszönhetted, hogy alkotni kezdtél. „Édesanyám a búcsúból hozott haza egy festményt, ami tájat ábrázolt. Szép kis, fehérre meszelt ház, bokrok, hattyúk a tóban. Gyönyörű szép kép volt, és akkor édesanyám azt kérdezte tőlem: »Kisfiam, nem tudnál te ilyeneket festeni?« Hát ez akkor tizennyolc forintba került. Na akkor indult az én festőkarrierem, mert elkezdtem ilyeneket festeni, és nagyon sokat festettem……Miért nem maradtam festő? Eltanácsoltak a gimnáziumban a festőosztályból. Az egyik tanárom azt mondta, hogy túlságosan drótosak a rajzaim. Észrevette, hogy szobrászrajzokat csinálok nála. Ma már hálás vagyok neki.”
„Boldog ember volt – emlékezett rád társad az életben, a lélekben és a művészetben, Halassy Csilla szobrászművész, akivel az egyik tárlatvezetés után beszélgettem. – A derű számára alapállapot volt, és ezt a minőséget a jelenléte közvetítette. Abban hitt, hogy az ember a saját tartásával tanít. Aki mellette dolgozott vagy élt, az ebből a tartásból meríthetett. A művészetet komolyan vette. A munkát el kell végezni, mondta gyakran. A légkör mégis oldott maradt körülötte. A tanítványai azt látták, hogy az alkotás belső rendből fakad. A családban is a figyelem és a humor jelenléte tartotta mozgásban az életörömünket. Az epreskerti műterme is ezt tükrözte. Aki belépett, azt személyes figyelem fogadta. Pontosan megérezte, mire van szükség: egy kupica pálinkára, egy bátorító szóra, egy jól irányzott kérdésre. A beszélgetésekben egyszerre volt jelen a szigor, a könnyedség és a humor. Úgy mentél el tőle, hogy erősebbnek érezted magad. A derű így adódott tovább. Jelenlétből jelenlétbe. Példából példába. És aki egyszer részese lett ennek a légkörnek, az magával vitt belőle egy biztos tartást és egy csendes bizalmat a világ iránt. A közösség ezért kötődik hozzá ma is.
Az összes szenvedéssel, ami végigkísérte a fiatalkorát, később az összes harcaival, fényes kudarcaival, ahogy ő mondta, ezekkel együtt szerette az életet. Magáért az életért. Ezért tudott mindenkinek adni. Egyszer esszenciálisan is megfogalmazta a maga forrását: »Örökölni annyit jelent, hogy a szüleitől kap az ember két hold földet, vagy zsebórát, vagy akármit… Én a magam részéről fontosabb dolgokat örököltem. Édesanyámtól a munkabírást és a küzdeni tudást kaptam örökbe, édesapámtól az álmodozásra való hajlamot, a fantáziát… és az emberek szeretetét.«
Lujos!�Most már sejtem, mire tanítottál. Nem arra, hogy egyszer minden megoldódik, hanem hogy minden lassan, a maga idejében a helyére simul. Ahogy a fa enged a kéznek, ahogy a forma előbújik az anyagból, és ahogy az ember is formálódik közben.
A kezemben tartom a tőled kapott lanzettát. Nézem, forgatom, és érzem a súlyát – nemcsak az anyagét, hanem mindannak a figyelemnek és türelemnek a súlyát is, amit jelent. Mintha a kezed mozdulata maradt volna benne. Mintha még mindig vezetnéd vele a kezem.
Megtanítottad, hogy nem kell sietni. Hogy a lényeg nem a kész mű, hanem az a csend és figyelem, amivel közelítünk hozzá. Hogy van idő kivárni, amíg kiderül: mi mivé akar lenni.
És talán ezek a szárnyak sem azért vannak, hogy elrepüljünk velük, hanem hogy megtanuljuk: lehet emelkedni úgy is, hogy közben hűek maradunk ahhoz, amiből lettünk.
Majd egyszer minden a helyére kerül.
Addig pedig itt van a kezemben ez a szobrászeszköz, és bennem a hangod – és próbálok méltó lenni hozzá.
(A teljes írás a Lyukasóra folyóiratának 2026/1. számában olvasható)
