21/06/2026
Erdélyi József: Hévízi emlék
(Nyugat, 1932. október 1.)
Meleg tavad nem fél a tél fagyától,
Hévíz! A föld mély szívéről buzog,
földanyánk hő szerelméből virulnak
színén a hajnalszínű lótuszok.
Partján a rezgőnyárfák óriássá
felnőnek, egy emberöltő se kell,
mankót tör ketté, aki benne hétszer
megfürdik, és sosem felejti el.
Egyszer fürödtem lótuszos tavadban,
Hévíz – lábamban megszeppent a csúz, –
mégsem az a csodálatos meleg sár,
mi engemet hozzád visszahúz.
Szebb lótuszodnál, melegebb vizednél,
csodább minden csodánál e csoda.
Szívem mélyéből tört fel ez a forrás,
hő szívemből, és nem fagy be soha.
Aranyhajú lány lobbant elibém
egy este ott, a lámpák fényinél,
aranyhajú, mesebeli királylány,
s alélt szívembe futott mind a vér.
Alvó szívemből izzó ár szökött fel,
tüzes tó gyűlt haldokló szívemen,
s tükrén kinyílt hajnalnál hajnalabb
hajnalszirmokkal a szent szerelem.
Egy pillanat, s én eltörtem örökre
nyomorúságom mankóbotjait,
felkelt a nap, kinyílt a legszebb lótusz,
fásult szívemben feltámadt a hit.
Most fáj a szívem… Köszönöm tenéked
e szép fájdalmat. Hévíz, köszönöm!
Két meleg tó, tavad mása szemem,
lótusz virágzik benne: kín és öröm.
Nyárfás vidéked, erdőd és meződ már
szülőföldemnél kedvesebb haza.
Újjászülettem. Utaid porából
kinyílt szerelmem égi lótusza.
Fürdőd apadhat, hűlhet és befagyhat,
e hőforrás, e hévíz nem apad,
híredet is megőrzi végvilágig
e forró dal, mely szívemből fakad.
Lótuszaid kiveszhetnek, e hírben
tartják tovább hajnalszín kelyhüket,
s aranyhajú szerelmesem tapodja
szellőlábbal gyengéd levelüket.
