22/09/2026
Káldyné Szabó Eszter írása: "Jól vagyok! Vagy mégsem?
A modern világ és a közösségi média gyors, instant válaszokat ígérő világa makacsul sulykolja belénk az illúziót: akkor vagyunk mentálisan egységesek és kiegyensúlyozottak, ha folyamatosan optimális állapotban működünk és hatékonyan elkerülünk minden nehézséget."
Folytatásért kattints a képre!
Jól vagyok! Vagy mégsem?
A modern világ és a közösségi média gyors, instant válaszokat ígérő világa makacsul sulykolja belénk az illúziót: akkor vagyunk mentálisan egységesek és kiegyensúlyozottak, ha folyamatosan optimális állapotban működünk és hatékonyan elkerülünk minden nehézséget.
A legmélyebb belső elakadásaink, rosszul alkalmazkodó mintáink és megküzdési stratégiáink mögött gyakran ugyanez a kétségbeesett törekvés áll: elmenekülni a feszültség, a krízis és az érzelmi fájdalom elől. Pedig a mentális egészség nem a nehézségek hiányát jelenti, hanem azt a belső kapacitást, hogy képesek vagyunk értelmezni a belső folyamatainkat. A tünet azonban mindig testet ölt – legyen szó ártalmas viselkedésről, kényszeres kontrollról vagy a krónikus megterhelés miatti kimerültségről –, míg a mögöttes pszichológiai tartalom gyakran rejtve marad.
Csak néhány például a teljesség igénye nélkül:
Aki krónikus stresszben él, annál nem a lelki kimerültség (szorongás, belső feszültség) kap hangot, hanem hónapok óta tartó, megmagyarázhatatlan magas vérnyomás és alvászavar jelentkeznek nála, miközben ő maga továbbra is azt hajtogatja, hogy „Minden rendben, kézben tartom a dolgokat”. A valódi ok, mint a túlterheltség, a kontrollvesztéstől való félelem vagy a nemet mondás képtelensége, rejtve marad. A test „beszél” a tüneten keresztül, mivel a lélek a védekező mechanizmusai miatt nem tud vagy nem mer szembesülni a valódi elakadással.
Vagy aki étkezési zavarral küzd, az csak a felszínen étkezési probléma. A mélyben azonban az intimitástól való fojtogató félelem, a gyermekkori elhanyagoltság miatti ürességérzés és a napközben elfojtott feszültség feszülnek. Mivel ezeket a fájdalmas tartalmakat szavakkal vagy tudatos feldolgozással képtelen lenne elviselni, a lélek a fizikai cselekvésbe, a falásba menekíti a feszültséget. A test cselekszik és tünetet hoz létre ott, ahol az érzés csütörtököt mondott.
Vagy egy látszólag tökéletesen működő, mindent kézben tartó személy, aki naponta órákig mossa a kezét, mikromilliméteres pontossággal szervezi minden percét és retteg attól, hogy valami váratlan történik. A felszínen aprólékos rendmániának és fegyelemnek tűnik, a mélyben azonban az élet kiszámíthatatlanságától, a belső kaotikus ürességtől és a szeretet elvesztésétől való bénító szorongás lapul. Mivel a tudat nem képes befogadni ezt az elviselhetetlen kontrollvesztés-élményt, a lélek a fizikai rendteremtésbe és a kényszeres rituálékba csomagolja a feszültséget. A test a cselekvés szintjén próbálja megállítani a szétesést, miközben a valódi félelem rejtve marad.
Vagy egy elkötelezett ember, aki évtizedek óta megállás nélkül dolgozik, ám egyszer csak váratlanul, teljes fizikai és mentális összeomlással (például hetekig tartó pánikrohamokkal vagy lábadozást igénylő szédüléssel, gyengeséggel) kényszerül ágyba. A tudatos én folyamatosan azt üzeni, hogy „kell még segíteni, bírni kell, ez a feladatom”, miközben a lelkét már felőrölte a krónikus másodlagos traumatizáció vagy a kiégés. A lélek elnémította a belső segélykiáltásokat, így a testnek kellett radikális eszközként – egy kényszerpihenőt kikényszerítő tünetcsokorral – érvényt szereznie a túlélésnek, mert finomabb jelzésekre nem volt reakció.
Ami alapjaiban meghatározza a személyiségfejlődést, az az, ahogyan a szenvedéshez és a krízishez viszonyulunk.
A válságok és a traumatikus élmények az emberi élet törvényszerű velejárói. Mindannyian hordozunk sérüléseket, csupán a rá adott válaszaink különböznek. Nem önmagában a nehézség generál fejlődést, és nem a szenvedés tesz bölcsebbé, hanem az az integrációs folyamat, ahogyan a velünk történteket feldolgozzuk. Az a lelki ellenállóképesség, amivel az elakadásainkból tanulva magasabb szinten tudjuk újjászervezni a belső működésünket.
A gyógyulás és a regeneráció nem a múlt illuzórikus visszaépítését jelenti, és nem is a valóság elől való spirituális menekülést. Hanem azt, hogy merünk szembenézni a belső realitással, befelé és mélyre hatolni – gyökeret ereszteni abban, ami van. Amikor meg merjük engedni magunknak, hogy ne csupán a puszta túlélésre törekedjünk, hanem integráljuk a belső jelzéseinket, ott megnyílik a kapu a mélyebb önismeret felé.
Az élet a maga törvényszerűségeivel – a kötődésekkel, a leválásokkal, a veszteségekkel és az újrakezdésekkel – folyamatosan információs mintázatokat közvetít. A kérdés az, hogy elsajátítjuk-e ezeknek a pszichológiai jeleknek a dekódolását. Aki nem képes olvasni a belső jelzésekből, az újra és újra ugyanabba a diszfunkcionális mintázatba rendeződik vissza.
Ha Te is szeretnél olvasni a belső jelzéseidet, akkor keress bennünket!
Káldyné Szabó Eszter
addiktológiai konzultáns
kép: Pixabay
