04/10/2026
Hatvanpuszta: romból mintagazdaság - zebrák nélkül
Taraczky Dániel: Szerencsés vagyok, hogy van olyan projekt, amely rám égett
Hatvanpuszta él és működik
Hatvanpuszta az elmúlt években városi legendák övezte fogalommá vált. József nádor egykori, a kétezres évekre teljesen lepusztult mintagazdaságát Orbán Győző, Orbán Viktor édesapja másfél évtized alatt helyrehozatta és a mai kornak megfelelő módon újraépíttette. Az elmúlt években azonban egyre erősebb támadások érték Orbán Viktort, illetve a Fidesz-kormányt, mintha Hatvanpusztán maga a miniszterelnök építene egy atombunkerrel, föld alatti titkos létesítményekkel ellátott luxusrezidenciát. Miközben a balliberális média elképesztő történetekkel fűszerezve tartotta ébren a témát a legutóbbi kampányban is, a jobboldal jóformán hallgatott. A Demokrata most megtöri ezt a csöndet Taraczky Dániellel, Hatvanpuszta építészével.
– Az istenhegyi Szent László-templom előtt találkoztunk, a keresztútnál, amelyet ön tervezett. Itt ismerte meg Orbán Viktort is?
– A gyerekeink egy óvodába, a Csermely útra, majd egy iskolába jártak, ide, a szomszédos Jókaiba. A legidősebb lányom 2007-ben kezdte az iskolát. Én akkor friss iskolás szülőként hiperaktív voltam: csináljuk meg ezt, tegyük rendbe azt. Az aktivitásunk révén találkoztunk sok más szülővel, így Orbán Viktorral és Lévai Anikóval is.
– És a templom?
– Tudni kell, hogy az Orbán lányok katolikusok, nekik ezen a plébánián volt az elsőáldozásuk, de a reformátusnak keresztelt fiuknak is itt a közelben volt a konfirmálása. Ezeken az alkalmakon pedig a nagyszülőkkel, így Orbán Győzővel is volt szerencsénk találkozni. De egyébként is szívesen beszélek erről a közösségről, mert erőt ad. Elég sokat dolgoztam itt, nem megbízásból, szeretetből. Az utóbbi öt-hat évben megépítettük a keresztutat, a közösségi házat, az óvodát, és ezek mind segítettek abban, hogy ennek az élő közösségnek még szebb és otthonosabb helye lehessen.
– Miközben a nagyvárosi életforma általában az elidegenedést jelenti, sokaktól hallani, hogy ez a hegyvidéki rész tulajdonképpen egy kis falu.
– Ezt nagyon nehéz megmagyarázni. A templomok mégiscsak szigetek. Most Pasaréten lakom, és ott is azt látom, hogy minden szentmisén tele van a templom. Az is egy nagyon erős és jó közösség. Örülök, hogy legalább ezek a templomok köré szerveződő közösségek túlélték a mindent pusztító politikai megosztottságot. Valahogy a templom azért összetart, a véleménykülönbségek és a különböző politikai orientációk ellenére.
– Ha úgy vesszük, négy éve híresült el ez a keresztút, amikor a telexesek egy roráte mise után lerohanták a templomból kilépő Orbán Viktort.
– Igen, ő függetlenül attól, hogy református, és hogy miniszterelnöke volt az országnak, az adventben minden hajnalban itt van a szentmisén.
– Önt, mint „Orbán építészét”, zaklatták az elmúlt években?
– Engem nem zaklattak. Egy-egy újságíró néha megkeresett, írt egy kérdést e-mailen. Sajnos Hadházy úrral sem találkoztam még soha életemben, sőt telefonon sem beszéltünk. Ő csinálja a saját dolgát, és nem zavartatja magát túlzottan a tényekkel. Éppen emiatt is többször felmerült bennem, hogy talán tényleg a nyilvánosság lenne a legjobb megoldás. Járják csak be az emberek Hatvanpusztát!
– Ezeknek a bejárásoknak egyébként is divatjuk lett.
– Alig telt el három hónap a Karmelita kolostor megnyitása óta, amikor a The New York Times lehozott egy cikket arról, hogy csalódás az embereknek, mert nem azt találják benne, amit vártak, azt a luxust és fényűzést, amire sokan számítottak. Sajnos a Karmelita példáján megmutatkozik, hogy az előző évtizedekben sikeresen kinevelték, kigyomlálták sokakból, hogy a végrehajtó hatalom fenn lehet a Várban. Magyarországnak több mint ezeregyszáz éves jegyzett történelme van, és csak azért sem kell szégyenkezünk: itt van a gyönyörű fővárosunk, itt van a Várdomb, a Vár, ahol mindig is koncentrálódott a hatalom. Ez egy generációkon átívelő reprezentációs helyszín, nem Orbán Viktornak a vára. De hát arra is mennyi energia megy el, hogy arról beszélünk, szabad-e újjáépíteni a Várat, vagy egyáltalán mit lehet csinálni!
– És szabad?
– Van az a mondás, hogy miért építenénk bármit újjá, ami már egyszer leomlott. Nos, azért, mert egyszerűen ez a mi szellemi kultúránk része. Szerintem nem lehetőség az újjáépítés, hanem kötelesség! Amit egyszer létre tudtunk hozni, mert volt olyan szellemi energia és tudás, volt annyi pénz és volt olyan hatalom. És ha egyszer, 1944 decemberében végigrepült a város fölött két kötelék amerikai bombázó és lebombázta a budai Várat és a József főhercegi palotát, akkor mondjuk azt, hogy ezzel vége? Volt sok rossz döntésünk, az utóbbi két világégésnek a rossz oldalán kötöttünk ki, de jócskán meg is büntettek bennünket. És akkor legyen pluszbüntetésünk az, hogy nincs történelmünk, nincs épülettörténetünk, és betonozzuk le az egészet, csináljunk belőle valami modernista dolgot? Ez egy merénylet lenne a saját történelmünkkel szemben!
– Térjünk rá Hatvanpusztára. Kérem, mesélje el, hogyan kapta a felkérést a tervezésre.
– Építészként dolgoztam akkor is, a sok belsőépítészeti munka után a kétezres évek elején már házakat is terveztem. Sőt, addigra elkezdtem a Budapest Music Center tervezését, az volt az első középületem. Relatíve sikeresnek számítottam, egy-egy házamat felkapták, nívódíjat kaptam. Orbán Győző pedig ekkor keresett építészt. Gyakorlatilag a nulláról kezdtem a tervezést. Az még békeidő volt, az akkori kormányváltás előtt jártunk, hiszen 2009-ben kezdtem el dolgozni Hatvanpusztán.
– Mi fogadta akkor ott?
– Egy hihetetlenül rossz állapotban lévő egykori gazdaság. A legelső épületnek, amelyet megcsináltunk, az úgynevezett tiszti laknak nem volt egy ép fala sem. Egy rom volt az egész, a két nagy istálló düledezett. Tudni kell, hogy a József nádor által 13 hektáron létrehozott egykori mintagazdaság felét a szocializmus idején átépítették. Lebontották a tetőket, összevissza foltozták betonnal és minden oda nem illő anyaggal, hullám- és azbesztpalával.
– Amikor megkapta a megbízást, az fogta meg, hogy ez egy szép feladat, itt valami értéket lehet teremteni?
– Az építész építeni szeret. Ezzel én is így vagyok. Amikor megláttam azt a lepusztult romhalmazt, ami Hatvanpuszta volt, engem felcsigázott. Nemcsak az, hogy milyenek az épületek, hanem hogy milyen világ leképeződése az a gazdaság és az egész környék. Hatvanpuszta egy volt a nádori mintagazdaságok közül. Ez volt a juhtenyésztésnek a gazdasága, mellette nem messze terült el a marhatelep. A túloldalon, Alcsúton pedig ott a kastély. Ez egy kiterjedt, nagy mintagazdaság volt, korának csúcstechnológiájával megépítve, gyönyörű klasszicista architektúrával. Két hatalmas istálló, egy szérű, egy tiszti lak és egy béreslak. Ezeket is már külön cikkekben kellene magyarázni, mit jelentenek tulajdonképpen. Egyszerű, szép épületek, de a mai felfogás szerint fapadosak. A béreslakban a béresek voltak elszállásolva, akik napi bérért az állatokkal foglalkoztak. A tiszti lakban egy hajszálnyival jobb körülmények uralkodtak, mint a béreslakban, de azért itt nem honvédtisztekről volt szó. Mai megfelelőjük talán a munkavezető lenne.
– Miről szólt a megbízás?
– Hogy építsünk fel ebből újra egy gazdaságot, amely száz embernek biztosít zöldséget és gyümölcsöt, a szűkebb családnak lakást és a nagyobb családi összejöveteleknek elég helyet. Győző bácsi nem akart lovat, tehenet, semmilyen állatot. Az állattartás komoly elkötelezettség, nagy apparátussal, sok emberrel. Körbejártam többször az egész területet, számoltunk, hogy száz embernek mennyi az éves fogyasztása, agrármérnökök segítségével kalkuláltunk, hogy abból a termőterületből mit lehet kitermelni. Ebből pedig összeállt egy portfólió, hogy mi mindent lehet elültetni, elvetni. Éves munkanaptárakat is készítettem – egyszóval nagyon izgalmas feladat volt.
– Milyen épületeket, létesítményeket tervezett? Mi épült tulajdonképpen?
– Az egyik juhakolból feldolgozóüzemet alakítottunk ki. Ott van az a médiában atombunkerként bemutatott épületrész, de ki kell mindenkit ábrándítanom: az nem atombunker, hanem hűtőkamra. Ezenkívül többek között gyümölcstároló, -feldolgozó vagy például lekvárfőző berendezés kapott helyet. Ezzel szemben található a vendégház. Ezt is valami luxusnak állították be: milyen család az, ahol van ötven vagy száz ember? Pedig ezt a figyelmes olvasó, ismerve a neveket, fel tudja vázolni, és egyszerűen végig tudja gondolni. Orbán Győzőnek van három gyereke, ott már unokák és dédunokák is vannak, sógorokkal, sógornőkkel, testvérekkel ez a létszám szépen kijön.
– Igen, már egy-két éve elkészült az egész. Orbán Győző nyilván nem fog örökké élni, valaki örökli majd Hatvanpusztát. De mindaz, amivel most foglalkozunk, ennek a pillanatnak az érdekessége. Hatvanpusztán 180 év alatt leszolgált már hét-nyolc generáció, és ez a megújult gazdaság is ki fog szolgálni hét-nyolc továbbit. Az épületet létrehozók, az alkotók nagyon gyorsan kikopnak. Az épület pedig megmarad egy adott korszakban, és saját időt diktál. Tíz vagy húsz év múlva, amikor valaki arra sétál, azt fogja mondani: „De jó, hogy ez is ilyen szépen megépült!” Ha Győző bácsi vagy mi, építészek nem csinálunk ott semmit, akkor ma az enyészeté az egész terület.
– Ezt szó szerint érti?
– Igen, mert ha 2009-ben nem kezdjük el az újjáépítést, mára az addig düledező épületrészek is teljesen elpusztultak volna. A 80-as években még használták a tiszti lakot, de 1990 után jóformán semmi nem történt már ott. Ha valami nincs használva, karbantartva, néhány év alatt szétesik.
– Az elmúlt években elképesztő városi legendák szövődtek Hatvanpuszta köré az ön által is említett atombunkertől kezdve a titkos helyiségekig. Hogy emlékszik vissza, mikor kezdődött a felhajtás?
– Orbán Győző miatt gyakorlatilag a kezdetektől. Már a Fidesz első újraválasztása, a 2014-es választások előtt megjelentek cikkek az építkezésről. A 2018-as választások előtt már jelentősebb téma volt, a 2020-as évek elejétől kezdve pedig óriási publicitást kapott, amikor Hadházy képviselő úr átvette a sztorit. Légi felvételek, állandó követések, és ez a mostani kampányig végigkísérte az építkezést. Meg persze a zebrák. Szerettem volna látni akár egyet is, de sajnos nem találtam. De más állatot sem.
– Gondolom, gyakran kérdezgették önt is az ismerősei, hogy mi folyik ott.
– Hogyne, sok ilyen beszélgetésben volt részem. Tényleg van ott bunker? És mi van a széffel? Valaki ott tart valamit? Akkor egy pillanatra álljunk meg, mondtam ilyenkor. Gondold végig, hogyan működne egy bunker, mire jó? Tegyük fel, légitámadás van Hatvanpuszta ellen, és akkor lemész oda, rendben. De hosszú távon mit lehet csinálni egy bunkerben? A legközelebbi lakott település három kilométerre van. Van szerinted egy három kilométeres alagút? Ez abszurdum! Ezek romantikus elképzelések: ott valami olyan dolgok vannak mélyen a föld alá elásva, amelyek szupertitkosak, és amelyek valamit valahol működtetnek, és valamit valakinek megoldanak. Nem! Valójában egy teljesen egyszerű történetről van szó. Hatvanpuszta nyilván nagy. De attól, hogy az épület nagy, még nem válik automatikusan luxussá.
– Építészként mire a legbüszkébb Hatvanpusztán? Vagy mit bánt meg?
– Én annak nagyon örülök, hogy az egészet egyben tudtam tartani. És hogy ha valaki ránéz, akár Hadházy úrnak a légi felvételére, azt látja, hogy Hatvanpusztán rendezett környezet van, rendezett épületekkel, kerttel, szóval az egész egy jól kinéző, komoly gazdaság lett. Belül a terek építészeti kialakítását határoztam csak meg, kíváncsi vagyok, milyen lesz majd berendezve.
– Korábban miért nem beszélt az építkezésről?
– Mert senki sem kérdezett. Meg hát miért is akartak volna velem újságírók beszélni? Valójában a tulajdonossal szerettek volna, én pedig addig lettem volna érdekes, amíg nem igazolok vissza valamilyen nagyon izgalmas, feltételezett dolgot. Azt kellett volna talán mondanom, hogy igen, van egy nagyon mély bunker, harminc méter mélyen, ahová levisz egy lift. És titokban ott szokott találkozni Orbán Viktor Trumppal és Putyinnal. Viccet félretéve: nem szeretnék panaszkodni, de ebben a sztoriban az építész mellékes. Én az építészetről csak annyit tudok elmondani, hogy Pollack Mihály műhelyének terméke volt ez a gazdasági terület, amelyet át kellett alakítani a mai követelményeknek megfelelően egy modern gazdasággá és emberi tartózkodásra alkalmas lakóépületekké. Már 180 évvel ezelőtt is laktak benne emberek, csakhogy ma az emberek máshogy laknak, mint akkor. Teljesen más a komfortérzetünk, nem volt vezetékes víz abban az időben, nyilván nem volt olyan fűtés, mint most, nem volt meleg víz, nem volt a mai értelemben vett konyha és sorolhatnám. Szóval ezeket átalakítottam, de az eredeti architektúrát követve, homlokzati osztásokkal, arányokkal. Visszaállítottam az eredeti ívelt tetőformákat is. Az épületek gyakorlatilag pontosan ugyanabban a méretrendszerben és nagyságban maradtak, mint ahogy előtte is voltak. Persze ez a felújítás bizonyos értelemben extrém volt. Vagy mert olyan rossz állapotban volt az eredeti épület, vagy mert éppen leégett. De az érdeklődés fókuszában lévő épületek is, mint a juhakol, amelyért most a kamara is eljárást folytat ellenem, egy centivel nem lettek nagyobbak vagy másmilyenek, mint amit valamikor Pollack lefektetett.
– A felkérésemre most mégis beszél, amit ezúton is köszönök. Hiszen a jobboldali sajtóban nem igazán volt téma korábban Hatvanpuszta, de a balliberális sajtó híradásai, történetei sokakat összezavarhattak. De beszélt az építkezés állítólagos visszásságaival sokat foglalkozó HVG-nek is nemrég, ahol azt mondta: „Tudtam, hogy rám ég.” Ezt hogy értette?
– Természetesen 2009-ben még nem tudtam ezt. De fontos itt szétválasztani a dolgokat. Meg vagyok róla győződve, hogy jó dolgot csináltam, saját magam előtt sem kell szégyenkezem. Az viszont hamar nyilvánvaló lett, hogy én Magyarországon „Hatvanpuszta építésze”, „Orbán építésze” leszek, amíg világ a világ, vagy amíg nem csinálok valami jobbat, nagyobbat. És de facto ez igaz is. Hiszen Orbán Győzővel szerződtem, az ő építésze vagyok. Ha megnézi a cikkeket, amelyek a Citadella megnyitása körül születtek, akkor is sok helyen előjött, hogy nagyon jó lett, pedig – és ez a hangsúlyos –, pedig Hatvanpuszta építésze csinálta. Ha a humorérzékem jobb lenne, mondhatnám azt, hogy szerencsés vagyok, hogy van olyan projekt, amely rám égett. Sok építész végigcsinálja a karrierjét, és nem ég rá semmi.
– Hogyan tekint vissza a Citadellára?
– Nagyon szerettem csinálni, az is fantasztikus munka volt. Hatvanpuszta és a Citadella között van egy kapocs: mind a kettő halott hely volt, most pedig élő. A Citadellát kerülgettük már mióta. Egy technikailag nehéz átalakítással, de egy egyszerű építészeti gesztussal megnyitottuk, és az emberek imádják. Ha odamegyünk, most is tele van magyarokkal és külföldiekkel, ott szelfiznek. Készítsenek csak tízmillió szelfit, lájkolják, és ezzel vigyék az ország jó hírét messze földre! Ez nagyon jó, és ez tíz, húsz vagy harminc év múlva is így lesz. A város kapott egy élő helyet. Hálás vagyok azért, hogy ebben részt vehettem.
– A kereszt az ön ötlete volt?
– Az első pillanattól lett volna egy kereszt a Citadellán. Budavár 1686-os visszavétele után keresztet állítottak a hegy ormán, a történelem vihara elsodorta, mi visszaállítjuk. Minden megrendelő minden szinten helyeselte. Én sokáig – ahogy erről korábban is beszéltem – kerestem a keresztnek a helyét. De a kereszt – átvitt és direkt módon – megtalálja a helyét: ez a kereszt is megtalálta. Nyilván volt felháborodás, tiltakozás, de nekem ez mind csak a kereszt erejét mutatta. Sokan mondták, hogy ez már nem keresztény ország, és legyen egy kompromisszumos megoldás. Milyen kompromisszumos megoldás? Annál a keresztre feszítésnél pontosan mi volt a kompromisszum? Nos, Barabás volt az! Legyen minimális bátorságunk, legalább annyi, hogy elmondjuk, hogy a kereszt jelent valamit. Annak is jelent valamit, aki ateistaként megy fel, hiszen ez a világunk. Mégis mit kellett volna odatennem a Szabadság-szoborra, egy szmájlit? Nyilván az érdek, a modern mindig azt mondja, hogy ne legyen szimbólum, ne legyen kijelentés, ne legyen semmi. Szóval én ennek is örülök, ez is rám égett. Mi lenne nagyobb dicsőség annál, mint hogy rád ég a kereszt?
– Hatvanpuszta elkészült, a Citadellát átadták. Milyen tervei vannak?
– Jelenleg általános építőipari lejtmenet van, ami nem csak engem érint. Szó van a vári építkezések leállításáról is, ami szerintem hiba lenne. Nem lenne szabad visszakanyarodni 1965-be, szerintem ezen túlléptünk, a budai Vár egész Magyarország legkiemelkedőbb építészeti öröksége. Hatalmas energiával elkezdődött a helyreállítása, és azt be kellene fejezni. Itt ki kell térnem azokra a megjegyzésekre, hogy hamis az egész, hiszen nem is ugyanazzal a technológiával építik, mint egykor. Pedig az anyag másodlagos, mégiscsak az a hitünk, hogy kezdetben volt az Ige, és az Igéből következik minden. A gondolat az elsődleges, az anyag mindig ellenáll, és mindig másodlagos. Azt az anyagot választom meg, ami megfelel a fizikai követelményeknek, és amivel le tudom képezni azt az eszmeiséget, amit szeretnék. Hogy ez hazugság lenne? Ilyen alapon az egész antik építészet hazugság, a Parthenon egy óriási hazugság! Hiszen az ott megjelenő ornamentika a valamikori faépítészeti szerkezeteknek a leképezése. Ezek pedig megcsinálták kőből? Hát, mit képzelnek?
– És mi a helyzet önnel?
– Nekem is vannak projektjeim, amelyek bent ragadtak, nem tudom, mi lesz a sorsuk. Mindannyian visszaléphetnénk két-három lépést, és megpróbálhatnánk elfogadni, hogy az épített környezetünk gazdagítása nem négyéves ciklusokban történik, és nem politikai színezetű, hanem mindannyiunk javát szolgálja.
A fotók forrása: Taraczky Dániel és Orbán Győző
Demokrat - Pintér Balázs
