08/09/2026
💛
„Hogy küldhették haza ilyen állapotban?”
„Hazaküldték meghalni? Kegyetlenek.”
Tudjátok, kikről beszélek? Voltatok már ilyen helyzetben?
Igen, a végstádiumú daganatos betegekről és a hozzátartozóikról. Belgyógyászati osztályon sajnos szinte mindennapos probléma.
Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne egy ennyire fontos és nehéz kérdést egyetlen posztba sűríteni. Nem könnyű, de megpróbálom.
Nap mint nap találkozunk ezzel, és néha nagyon nehéz igazságot tenni. Kinek van igaza? A kiszolgáltatott beteg szenvedő hozzátartozójának, vagy az orvosnak, aki egy ponton már kórházi körülmények között sem tudja megfordítani a betegség folyamatát?
Nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Előrebocsátom: sokszor mindenkinek igaza van.
Hozzátartozóként talán az egyik legnehezebb dolog azt hallani, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan beteg szerettünk hazamehet a kórházból.
"Honnan tudja az orvos, hogy haldoklik?"
"Biztosan nem történhet még csoda?"
"Mi van, ha a kórházban mégis jobban lenne? Hiszen hallottunk már ilyet..."
Ezek olyan kérdések, amelyekre sokszor nekünk, orvosoknak is nehéz úgy válaszolnunk, hogy a hozzátartozó ne csak megértse, hanem el is tudja fogadni a választ.
Ilyenkor szinte mindig elhangzik:
„Hát már nem csinálnak vele semmit?”
„Hazaküldik meghalni?”
„Itthon hogyan fogjuk ellátni?”
„Mi lesz, ha nem eszik, nem iszik?”
„Mi lesz, ha fájdalma van vagy nehezen kap levegőt?”
„Honnan tudjam, mikor kell mentőt hívni?”
Pedig a hazabocsátás ebben a helyzetben nem azt jelenti, hogy lemondtunk a betegről.
Hanem azt, hogy eljött az a pont, amikor megváltozik a kezelés célja.
Már nem az a legfontosabb kérdés, hogyan tudjuk mindenáron meghosszabbítani az életet, hanem az, hogyan tudjuk a hátralévő időt a lehető legkevesebb szenvedéssel, méltóságban eltölteni.
Miért kap hirtelen kevesebb gyógyszert?
Mert nem biztos, hogy minden korábbi gyógyszerre továbbra is szüksége van.
Egy koleszterincsökkentő vagy más, elsősorban hosszú távú szövődményeket megelőző kezelés várható haszna ilyenkor már egészen más lehet, miközben a tabletták lenyelése, porítása vagy egy injekció beadása újabb kellemetlenséget okozhat.
Még az injekciós véralvadásgátló kezelés szükségességét is érdemes ilyenkor újragondolni: mit nyer vele a beteg, és mekkora terhet jelent számára? Mert fáj, s már nem biztos, hogy feltétlenül szükség van rá...
Más gyógyszerek viszont éppen ekkor válnak igazán fontossá: azok, amelyek a fájdalmat, légszomjat, hányingert, szorongást vagy más kellemetlen tüneteket enyhíti.
Ezt természetesen mindig egyénileg, a kezelőorvossal, háziorvossal vagy palliatív ellátást végző szakemberrel kell átbeszélni.
És ebben az időszakban különösen nagy szerepe van a háziorvosnak, illetve ahol elérhető, az otthoni hospice-ellátásnak.
„De alig eszik és iszik...”
Ez az egyik legnehezebben elfogadható dolog a család számára.
Pedig az élet végén természetes, hogy az ember egyre kevesebbet eszik és iszik. Nem kell mindenáron etetni vagy itatni. A szervezet igényei ilyenkor megváltoznak.
Sokszor többet jelent a száj rendszeres nedvesítése, ápolása, illetve néhány korty folyadék, ha kívánja és biztonságosan tud nyelni.
Sokan kérdezik tőlem:
„Mit ehet?”
Az én válaszom ilyenkor általában az, hogy amit szeret és kíván. És amit még meg tud enni.
Egy bizonyos ponton már nem annak van jelentősége, hogy cukormentes, zsírmentes vagy „bármimentes” legyen az étel. Ettől a betegség kimenetele már nem fog megváltozni – egy szeretett étel viszont örömet adhat.
(És zárójelben: ha még tud és szeretne enni, én a finom házi húslevest kifejezetten ajánlom. 😊 Tapasztalatom szerint kevés beteg utasítja vissza.)
És ha nehezen kap levegőt?
Az arcára irányított enyhe légáram – akár egy kis kézi ventilátor – is csökkentheti a légszomj érzetét. Emeljük meg a felsőtestét, támasszuk meg kényelmesen párnákkal.
Ha pedig fájdalmai vannak, nem az a megoldás, hogy el kell viselnie őket.
A megfelelő palliatív fájdalomcsillapítással nagyon sokat lehet segíteni. Egy előrehaladott daganatos beteg ellátásának egyik legfontosabb célja a fájdalom és más kínzó tünetek megfelelő csillapítása – akár otthon van, akár kórházban. Daganatos betegeknél az egyik legfontosabb dolog a fájdalomcsillapítás!
Az élet utolsó szakaszában megjelenhet hangos, hörgő légzés is a légutakban összegyűlő váladék miatt. Ez a család számára rendkívül ijesztő lehet, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a beteg ugyanolyan mértékű fulladást él át, mint amit a hang alapján gondolnánk.
Ilyenkor is kérjünk segítséget a háziorvostól, kezelőorvostól vagy hospice/palliatív szolgálattól. Nem minden ilyen tünet jelent automatikusan újabb kórházi kezelést.
De van valami, amit semmilyen gyógyszerrel nem lehet helyettesíteni.
Legyetek mellette. 💝
Fogjátok meg a kezét, simogassátok meg.
Beszéljetek hozzá akkor is, ha már nem tud válaszolni... 🥹
Nem tudhatjuk pontosan, mennyit érzékel a külvilágból – ezért legyünk mellette úgy, mintha hallana bennünket.
Mondjátok el neki, amit még szeretnétek. Tegyétek be a kedvenc zenéjét. Legyen körülötte ismerős hang, érintés, szeretet.
Ez az, ami igazán számít.
Az utolsó napokban sokszor már nem egy újabb laborvizsgálat, infúzió vagy kórházi beavatkozás adja a legtöbbet.
Hanem az, hogy az ember otthon lehet azok között, akik szeretik.
Ha ezt megértjük, talán azt is könnyebb elfogadni, hogy ez nem a kezelés feladása.
Segíteni ugyanis továbbra is lehet akkor is, amikor meggyógyítani már nem tudunk.
Ilyenkor már nem a betegséget próbáljuk legyőzni, hanem a szenvedést próbáljuk enyhíteni.
És végső soron visszatérek ahhoz, amit az elején írtam: sokszor mindenkinek igaza van.
A hozzátartozónak, aki fél, mert nem tudja, hogyan fogja otthon ellátni a haldokló szerettét.
És az orvosnak is, aki tudja, hogy egy ponton már a kórházi kezelés sem tud többet adni – sőt néha csak újabb megterhelést jelentene.
Igen, jó lenne, ha sokkal több család számára lenne könnyen elérhető hospice- és palliatív ellátás.
De amíg ez nincs mindenhol így, legalább beszélnünk kell róla.
Mert kevés család van, amelyet előbb-utóbb ne érintene ez a kérdés.
Kíváncsi vagyok a tapasztalataitokra. Hogyan éltétek meg? Mi volt az, amit senki nem mondott el előre, pedig jó lett volna tudni?
És egy kérdést szándékosan nyitva hagytam:
Honnan tudjuk, hogy elérkezett az a pont, amikor már nem a gyógyítás a reális cél amikor már tudjuk, hogy nincs tovább... ?
Sok-sok év tanulása és tapasztalata együtt.
És higgyétek el: ezt nekünk sem mindig könnyű elfogadni.
Nekem legalábbis nem volt az.
Az egyetemen erre nem készítettek fel kellőképpen...
De ez már egy másik téma.
UI., a hozzászólások alapján: A poszt az akut kórházi ellátásról, illetve annak lehetőségeiről és korlátairól szól.
Fontosnak tartom azt is egyértelművé tenni, hogyha egy család nem tudja vállalni egy haldokló hozzátartozó 24 órás otthoni ápolását, az természetesen nem a szeretet hiánya. Számos élethelyzet van, amikor ezt a család minden szeretete és jó szándéka ellenére sem tudja megoldani.
Éppen ezért lenne óriási szükség szélesebb körben elérhető hospice- és palliatív ellátásra. A poszt egyik célja pontosan az, hogy ezekről a nehéz helyzetekről végre beszéljünk – nem pedig az, hogy a családokat minősítsük.