20/05/2026
🐝🐝🐝 A méhek világnapja alkalmából hadd osszam meg az ANKA ÉS A CSODÁLATOS VIRÁGJÁRÓK egyik, számomra legkedvesebb fejezetét, ahol megszületik a gyerekekben az elhatározás. Mert a házi méhekre van, aki vigyázzon, de a vadméheknek is gondoskodásra van szükségük. 🐝🐝🐝
KELL EGY TERV
– Tényleg nyomozni fogunk? – futott Anka elé izgatottan Ábel. Detektívsapka volt a fején, és egy hatalmas nagyítót lobogtatott a kezében.
– Dehogy! – pisszentette le Pepe. – Csöpi azt mondta, hogy valami bogarakat kell megmenteni.
– Én már mentettem útközben egy csomót! – húzott elő a zsebéből egy marék kapálódzó bodobácsot Gyuszi.
– Bennem már volt kullancs – közölte nagy komolyan Totya.
– Az én hajamban pedig tetű… – borzongott meg Pepe.
– Szerintem én bolhás vagyok – vakarózott Endi.
– Na, a bolhát azt tuti nem mentem meg – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Pepe.
– Meg a kullancsot sem! – emelte fel a mutatóujját Totya.
– Én a szúnyogokat utálom – sóhajtotta Ábel.
– A légynél idegesítőbb nincsen! - jegyezte meg Endi. - Amikor a fejed körül zizeg... Ráadásul betegségeket is terjeszt, meg belemászik a kakiba, bleee…
– Én szeretek velük játszani – vonta meg a vállát Gyuszi. – Amikor unatkozom, azzal szórakozom, hogy próbálom őket elkapni. Mondjuk még sose sikerült.
– Bezzeg, ha pók lennél… – heccelte Pepe.
– Ah, ne is mondd, irtózom a pókoktól. Egyszer beleakadtam egy pókhálóba és rám ragadt az egész.
– Ugyan, a pókok jófejek, és tök hasznosak is! – vette őket a védelmébe Endi.
– Jó, de azok a hatalmas lábaik…
– Melyik a legbüdösebb állat? A pók, mert nyolc hónalja van – vihogott Totya a saját viccén.
– Én a pókokra szavazok! – közölte Endi
– Én is! – lendítette magasba a karját Gyuszi, mintha iskolában lenne.
– Yes! Spiderman! – csaptak egymás tenyerébe.
– Én inkább a hangyákra – bólogatott Pepe komoly képpel. – Ők is nagyon menők, tök erősek, meg minden.
– Én meg a cicérekre – jelentkezett Totya. – Mert ők a legnagyobb hősök.
– Fiúk! Fiúk! – szólt közbe Anka, mielőtt azok teljesen összevitatkoztak volna. – Méheket mentünk! Vadméheket.
– Aha – eresztették le csalódottan a kezüket a fiúk. – De miért pont őket?
– Mert veszélyben vannak, és ha eltűnnek, akkor mi is veszélyben leszünk.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – kételkedett Pepe. – Ne mondd már, hogy ezeknek a kis bogaraknak az élete ilyen sokat számít.
– Nem bogarak, hanem rovarok – igazította ki Anka. – És különben is. Minden élet számít, akármekkora is.
– Egy kis érdekesség – szólt nagy komolyan Csöpi –, Magyarországon kb. 700 vadméh faj él.
– Mennyi? – húzta fel a szemöldökét Pepe.
– Te tuti félreolvastál valamit – csatlakozott hozzá Totya is.
– Nem, nem, tényleg – bizonygatta Csöpi.
– Ha ilyen sokan vannak, akkor minek kell őket megmenteni? – értetlenkedett Gyuszi.
– Hát a méz miatt – segítette ki Ábel.
– Dehogy, ők nem csinálnak mézet. Nincs rá szükségük, mert nem telelnek át – magyarázta el Anka, ahogy nemrég Mimitől hallotta.
– Hát akkor mit csinálnak? – kérdezte Gyuszi.
– Mézet azt pont nem – felelte Csöpi –, de mondd csak, szereted a pizzát?
– Hát persze, hogy szeretem. De miért? Ha azt akarod mondani, hogy ők csinálják a pizzát, akkor itt helyben megeszem a… a… a kalapomat!
– Nincs is kalapod, te hülye – intette le Pepe.
– Hát akkor a… a… valamimet.
– Nem kell megenned, nyugi. Persze, hogy nem tudnak pizzát csinálni, de a paradicsom virága olyan, mint egy tölcsér. Nagyon mély, és csak a vadméhek tudják beporozni. Méghozzá a poszméhek – magyarázta Csöpi.
– Jaj, ők olyan cukik! – lelkendezett Anka. – Jól bírják a hideget, mert kis bundásak.
– Ráadásul van egy különleges képességük – vette vissza a szót Csöpi. – Tudják úgy rebegtetni a szárnyukat, hogy közben egyhelyben maradnak, nem repülnek el. Ezzel ide-oda lengetik a virágot, a virágpor pedig a testükre szóródik, és beletapad a szőrükbe.
– Oké, biztosan nagyon cukik, de mi köze ennek a pizzához? – értetlenkedett még mindig Gyuszi.
– Paradicsomból készül a ketchup – adta meg a választ Csöpi.
– Aha! – értették meg egyszerre a fiúk.
– Hát akkor nincs mese. Tényleg meg kell őket mentenünk – jelentette ki Gyuszi.
– És hogyan fogjunk hozzá? – érdeklődött Totya.
– Először is kell egy terv – felelte Anka.
– Egy jó terv – egészítette ki Pepe. Ebben végre mindenki egyetértett. Anka elővette a jegyzetfüzetét, és felírta az első lapra szép nagy betűkkel: TERV
– Most akkor mégsem fogunk nyomozni? – kérdezte Ábel, és nagyon csalódottnak tűnt.
– Igazából de – gondolkodott el Anka. – Mindkettőt csináljuk egyszerre. A mentést és a nyomozást. Hiszen ahhoz, hogy megmentsük őket, előbb meg kell figyelnünk a szokásaikat.
Mindjárt lapozott egyet a füzetben, és felírta szépen kanyarított betűkkel:
1.pont: MEGFIGYELÉS
– Azt is írd mellé, hogy nyomozás! – kérlelte Ábel.
– És hol találjuk meg őket? – tudakolta Pepe.
– Ott vannak mindenütt – válaszolta Anka –, csak nem könnyű észrevenni őket.
– Ez a nekünk való feladat! – rázta meg a levegőben nagy lelkesen Ábel a nagyítóját.
– Jó, de honnan ismerjük meg őket? – kérdezte Gyuszi.
– Hát a sárga-fekete csíkjaikról! – jutott Endi eszébe.
– Az egyáltalán nem biztos – mondott ellent Csöpi –, nem mindegyik olyan, ellenben sok más rovar pedig igen.
– Például a darázs! – kiáltott fel Totya.
– Meg a tigris! – vágott közbe Gyuszi.
– Az nem is bogár, te… – torkollta le Totya.
– Rovar – helyesbített Pepe.
– Ja, tényeg! Az se… – javította ki magát Totya.
– De csíkos! – mormogta durcásan Gyuszi.
– És aztán? Ha megtaláltuk őket? – kérdezősködött tovább Pepe.
– Minél többet ide kell csalogatni – vette elő Anka a táskájából a Mimitől kapott ajándékot.
– Ebbe? – csodálkoztak a fiúk, és Anka köré sereglettek, hogy megnézzék a fura házikót.
– Én tudom, mi ez! Én tudom! Én tudom – lelkendezett Ábel – Egy méhecskehotel!
– Nem is annyira hotel, hanem inkább bölcső. A petéiket hagyják benne.
– Én már voltam hotelben, tök jó volt – jegyezte meg Pepe. – Étteremben ettünk, és azt választottam, amit csak akartam. Volt csúszda is, mászóka és medence.
– Nekik is valami ilyesmi kellene – csillant fel Gyuszi szeme. – Kényelem, finom enni-innivaló…
– Igen, pontosan! Egy olyan hely – vette át a szót Anka izgatottan –, ahol tudnak majd boldogulni egyedül is, ahol bőségesen találnak a közelben virágot, biztos menedéket…
– De miért lennének egyedül? – vágott közbe Ábel.
– Mert mire kikelnek, már nem lesz anyukájuk.
– Mint neked? – kérdezte Gyuszi, de Csöpi oldalba lökte, annyira, hogy Gyuszi majdnem felborult.
– Mint nekem – felelte Anka szelíden. – Csakhogy nekem van apukám, aki szeret, és törődik velem. Nekik viszont senkijük sincs, éppen ezért fogok gondoskodni róluk én. Hogy a méhanyák nyugodtan hagyhassák hátra a kicsikéiket, hiszen minden szülő jót akar a gyerekeinek. Mindegy, hogy ember vagy állat, ha csak egy kis vadméh is.
– Okos kis bogarak ezek… – bólogatott elismerően Gyuszi.
– Rovarok! – javította ki Csöpi és Anka egyszerre. Egymásra néztek, és cinkos mosolyt váltottak. Jó volt újra barátoknak lenniük.
Dénes Rita
