30/09/2026
Ma van a Magyar Népmese világnapja, mi pedig saját meseírónk tollából szeretnénk nektek kedveskedni egy folytatásos történettel, mely Boldizsár, a mágikus macska és társa izgalmas kalandjait meséli el.
Boldog mesenapot és sok jó történetet kívánunk nektek!♥️
〜 1 〜
- Boldizsár, kérem, ne mászkálja össze a plafont!
A macska fél fülét megbillentette, majd felfelé sandított. Felfelé – mondom, holott az neki, az ő fura, kitekert dimenziójában éppen LEFELÉ mutatott. Boldizsár ugyanis a szekrény tetején feküdt hanyatt, éppcsak bepréselve magát abba az alig tízcentis résbe, ami a vakolat és az erezett tölgyfa között gyűjtötte a port már évek óta. Lábait nekifeszítette az álmennyezetnek és a hátán csúszva „gyalogolt” végig… nos igen. A plafonon.
Boldizsár nem volt idős macska. Ami azt illeti, abban sem voltam egészen biztos, hogy már választási, mindenesetre gőgös arckifejezése, amellyel pár órája jártamban-keltemben-belébotoltamban örökbe fogadott, nem hagyott kétséget afelől, hogy Boldizsár bizony ízig-vérig úr, akit nem tegez csak úgy le minden jöttment.
Sóhajtottam, amikor ez a fekete-fehér istencsapás megindult a portörlő-túrára, de egyebet nem tehettem: az úr a szekrény tetején elérhetetlen messzeségben cirkált. Mire egy megfelelő méretű stokit előkerítek, már garantáltan a szoba túlvégén lesz. Lemondón elfordultam és visszacammogtam a szomszédos helyiségben magányoskodó íróasztalomhoz. Nem igazán vonzott a munka, szívesebben dögönyöztem volna az állatorvost frissen megjárt kölyökmacskát (ahol biztosítottak afelől, hogy Boldizsár a koszréteg alatt kifogástalan egészségnek örvend), újabb harci sérüléseket kockáztatva. Nem volt valami együttműködő az uraság.
Leültem a számítógép elé, aztán csak meredten bámultam a billentyűzetet. Mivel kezdjem? Halmokban állt előttem a munka, és nagy kísértést éreztem arra, hogy a panelben fellelhető összes hangyát összeszedjem egy vödörbe, ráöntsem egy A4-es papírra, és rájuk bízzam, hogy sáros lábacskáikkal betűket alkossanak és megírják a következő szerződést vagy beadványt. Pont annyira éreztem magam alkalmasnak a feladatra, mint őket.
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott. Arra tértem magamhoz, hogy Boldizsár hangosan felnyávog. Hangja panaszos segélykiáltásként szállt át a lakáson a kis dolgozószobámig. Felugrottam és lélekszakadva rohantam vissza a hálóba. Boldizsár már nem a szekrény tetején gyűjtötte a porcicákat, hanem a fal előtt állt. Pontosabban egy folt előtt. Az előtt a folt előtt, ami újra és újra átütött a tapétán, és ami miatt meszelni sem lehetett ezt a szobát. Az előző tulaj azt mondta, hogy a betonelem öntőformája olajos maradt, és amikor ezt a panelt öntötték ki, a friss masszába beivódott az olaj – negyven év se volt elég ahhoz, hogy a fal kiizzadja magából. Elhittem neki, és megtanultam együtt élni a folttal. Tíz éve már, hogy minden egyes alkalommal, amikor odatéved a tekintetem, megígérem magamnak (és a falnak), hogy teszek elé falburkoló panelt, elrejtem, mint ahogy a csúf bőrhibákat rejti az ember vastag smink alá. Azaz naponta legalább kétszer. Mindösszesen tehát tízszer-háromszázhatvanötször-legalábbkétszer. Persze a falpanel minden ígéretem után a barkácsáruházban marad, a folt pedig legközelebb is rám vigyorog.
Boldizsárnak határozottan nem tetszett. Morgott, nyávogott, puffogott, meggörbítette a hátát, és duplájára fújva magát eljátszott egy rendkívül zaklatott wc-kefét. Méretét tekintve nem tudtam fenyegetésként értelmezni, és szerintem a folt sem. Egykedvűen csúflott a falon továbbra is.
- Boldizsár, kérem, mérsékelje magát! Ez csak egy folt, nagyjából négyszázszor annyi idős, mint Ön, és ezidő alatt még soha nem ártott senkinek – tájékoztattam a fenevadat, kevés sikerrel. Boldizsár ugyan visszatért normál méretéhez, azonban ellenséges magatartásával nem volt hajlandó felhagyni.
Tekintve, hogy a másfélszobás – bocsánat, egy szobából, egy félszobává magasztalt, munkaállomásnak kinevezett lyukból, egy konyhának alig nevezhető, főzőfülkénél azonban árnyalatnyit mégiscsak nagyobb zugból, egy mellékhelyiségből és egy zuhanyfülkénél éppcsak terjedelmesebb fürdőszobából álló – lakásomat mindössze hat órája osztottam meg újsütetű lakótársammal, alappal tartottam tőle, hogy Boldizsár és a Folt közötti front fogja uralni az éjszakát.
„Nos – gondoltam – vagy megszokik, vagy megszökik.”
Megvontam a vállam és feladva azon reményemet, hogy ma még dolgozni fogok, bevonultam a fürdőszobába. Természetesen Boldizsárral a nyomomban. Megigézve nézte, ahogy a plafonról a víz sugarakban folyik. Megpróbálta megharapni, de csak a feje és a mancsa lett vizes. Méltatlankodva sprintelt messze a veszélytől, amit én – lássuk be – nem annyira bántam. A zuhanyzáskor jelenlétre jogosultak személyek száma tekintetében ugyanis meglehetősen konzervatív a felfogásom. Így aztán – miután az úr kizárt tényező lett a fürdőszobaajtó jóvoltából – hangos sipítás, nyivákolás és a galád ajtót lebontani célzó karomdübörgés közepette mostam le magamról a nap fáradtságát.
Boldizsár – ahogy sejtettem – az éjszakát a hálóban a Folt előtt töltötte, éberen figyelve. Nyugtalan álmomban rémképek kergették egymást a pulzusom az egekbe szökött, és ahogy felriadtam egy különösen csúf rémlátomás hatására, láttam, hogy a macska még mindig ott ül. Felültem és ő felém fordította a fejét.
- Ó, hello! – szólalt meg. A torkom kiszáradt, a szemem elkerekedett.
- Öhm… Boldizsár? Te tudsz beszélni?
- Kérem! Hol marad az udvariasság?
- Elnézést… Uram! Ön beszél.
- És? Ön is.
- Igen, de…
- Ugye most nem azzal jön, hogy Ön ember, míg én macska vagyok?
- Hát…
- Kérem! – fordult el sértődötten.
- Öhm… Boldizsár… - próbálkoztam a megszólításával.
- Megtenné, hogy NEM szólít ezen a néven?! – csattant fel.
- Persze – motyogtam zavartan. – Hogy szólíthatom?
- Az „Uram” egyelőre megteszi.
- De a neve….
- Kééééérem! – nyújtotta el amolyan macskamód Boldizsár. – Számít ez egyáltalán? Én sem vagyok kíváncsi arra, miként anyakönyvezték Önt, hát Ön se legyen tapintatlan!
- Természetesen – válaszoltam, némileg hitetlenkedve.
- De hogy visszatérjek az eredeti témához…
- Eredeti? – kérdeztem, tanácstalanul nézve rá. Hiszen SEMMIT nem mondott.
- Ne vágjon közbe, ha kérhetném!
- Persze – motyogtam újra bocsánatkérőn.
- Tehát… Tudja Ön, hogy egy átjáró nyílik a lakásából?
Köhögni kezdtem, ahogy a szívem kihagyott egy ütemet.
- Egy ho… egy mi… hogy mivan? Milyen átjáró? Akarom mondani: hogy mondja, Uram?
- Á. T. J. Á. R. Ó. – nyomta meg a hangokat egyesével Boldizsár.
- Hova? Milyen átjáró?
- Hogy hova, azt magam sem tudom pontosan, de ha gondolja, segíthetek felderíteni. Macskaként elég kíváncsi természettel áldott meg a sors. A helyes kérdés inkább, amire még válaszolni is tudok, a „𝘏𝘰𝘭?” – jelentette ki, nagy sárga szemeit rám meresztve.
- Hát akkor… hol?
- Itt, éppen itt – fordult újra a Folt felé. – Látja?
- Ez csak egy…
- Ugyan már! Hogy lehet ennyire földhözragadt?! – kiáltott fel. – Nem látja körülötte azt az egészen halvány ragyogást? Nem látja ANNAK a másik világnak a fényét? Hát hova lett a látása?! Annyi ember közül, akik a városban lézengenek, pont egy olyat kellett kifognom, aki egy nyitott átjáró mellett alszik békésen, ráadásul süket és vak! – Boldizsár a szemét forgatta. – Nem pontosan tudom, hogy mit követtem el előző életemben, de ez nyilván a büntetés érte. Kérem, nyissa ki a szemét! Ha nem az én kedvemért, hát tegye saját magáért!
- Mit…
- Hogy mit kezdjünk vele? Elárulok egy titkot: az átjárók soha nem jelennek meg maguktól. Azokat meg kell nyitni. Általában a kulcs hozzájuk egy segélykérés. Azt mondja, ez már nyitva volt, amikor beköltözött, és utána sem zárt be? Nos… ebben az esetben a másik oldalról vár segítséget valaki vagy valami.
- De Boldizsár! – A macska olyan szigorúan nézett rám, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. – Bocsánat, Uram. Szóval… Ha onnan kértek segítséget, az már nagyon rég történt. Nem gondolja, hogy…
- NEM! – kiáltott fel méltatlankodva. – Hiszen még nyitva van! Mindazonáltal – váltott leereszkedő hangnemre – ami itt sok idő, ott egyáltalán nem biztos. Persze az is lehet, hogy amit Ön egy évnek érez, az amott tíz vagy száz. Hihetetlen, hogy még ennyit sem tud.
Eddigre már komolyan szégyelltem magam.
- Akkor úgy gondolja, hogy…
- Nem gondolom. Azonban mindenképpen aggasztó egy nyitott átjáró abban a helyiségben, ahol aludni szándékozom.
Fél szemmel a félszobának titulált zug felé sandítottam. Van énnekem egyéb dolgom is, nem érek rá a máséra. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy az odamegyünk-elintézzük-visszajövünk még akkor sem az én műfajom, ha tudom, hogy mi vár rám. Szinte hallottam, ahogy az agyamban a fogaskerekek kattognak, nem tudva mit kezdeni a meglehetősen szokatlan helyzettel.
- Mondjuk éééééééééééén biztosan felébredek a veszélyre, mert én macska vagyok. Na de Ön? És ha netán el találna halálozni egy nemkívánt látogató keze által, akkor ki ad nekem enni? Ugye nem gondolja, hogy majd átsétálok azon a kapun és ott biztosan találok magamnak valamit? – tettel fel az i-re a pontot az úr.
- Jó, rendben! – sóhajtottam. (Hm. Lassan olyan rutint szerzek sóhajtozásban, mint egy brazil szappanopera elárvult, megvakult, rabszolgává tett, esetleg elhagyott, megunt, kidobott, gyermekeitől elszakított hősnője.) – Nézzük meg! De Boldizsár – vontam össze a szemöldököm, és ezúttal nem vettem tudomást az arcán átfutó enyhe undorról, ami a névnek szólt. – Megnézzük és visszajövünk. Nem ígérem, hogy segítek. Nem szándékozom ott meghalni.
- Na mert itt aztán sok értelme van élnie.
- Kedves.
A macska morgott valamit a bajsza alatt, de ezúttal nem fejtette ki érthetően a véleményét.
- Hogy jutunk át rajta?
Lesajnáló tekintetéből láttam, hogy már megint nem jót kérdeztem.
- Nyissa már ki a szemét!
- Nyitva van.
- Akkor használja!
- Mit kell látnom?
Boldizsár a plafon felé emelte sárga tekintetét, feje fölött szinte láttam a gondolatbuborékot, amivel újfent kifejti magának, hogy mekkora büntetés is vagyok neki.
- Jó, próbáljuk máshogy! Nézzen el a konyha felé, úgy, hogy az átjárót éppcsak a szeme sarkában lássa.
Tettem, amit kért, majd riadtan visszafókuszáltam a foltra. A perifériás látásommal ugyanis valóban láttam valami különöset. A folt alig észrevehető halvány fényt bocsátott ki magából. Nem is igazán fény volt az, inkább valami meghatározhatatlan remegés, ami az egyik ponton mintha kicsit határozottabb lett volna.
- Na igen. Az a kilincs – tájékoztatott rezignáltan Boldizsár.
- De a folt alig harminc centi átmérőjű. Ön talán átfér raj…
- Cöh! – vágott közbe a macska, majd mancsát rátette a „kilincsre”. A remegés határozottabbá vált, már szemből is jól látható volt, majd elkezdett tágulni. Pár másodperccel később formát is öltött: vörösre festett faajtó volt, rajta kovácsoltvas díszekkel és egy ónix ajtógombbal.
- Azta! – szaladt ki a számon, és tettem egy lépést a kapu felé.
- Mondja, pizsamában kíván jönni? – mért végig Boldizsár. – Önöknél így szokás?
Nem válaszoltam, csak morcosan ránéztem, majd feltúrva a szekrényemet bevonultam a fürdőszobába átöltözni. Egy nyitott kapu és egy kiskorúnak tűnő, de hatalmas egóval rendelkező macska előtt mégsem fogom megvillantani a bájaimat.
𝘧𝘰𝘭𝘺𝘵. 𝘬ö𝘷. 𝘦𝘨𝘺 𝘩é𝘵 𝘮ú𝘭𝘷𝘢
