11/02/2026
Február 11-e nem pusztán egy dátum a történelemben.
Ez a helytállás napja.
1945-ben, Budapest romjai között magyar katonák német bajtársaikkal vállvetve olyan döntést hoztak, amelyről tudták: az út véres és bizonytalan. A kitörés nem a könnyebb út volt. Nem a megadás, nem a hátrálás, hanem a becsületből vállalt cselekvés.
Több tízezren indultak el a budai éjszakában.
Sokan közülük soha nem tértek vissza.
Ők nem a történelem vitáinak alakjai számunkra, hanem emberek. Férfiak, akik esküt tettek, bajtársi kötelékben álltak egymás mellett, és a végsőkig kitartottak. A körülmények kegyetlenek voltak. A helyzet reménytelennek tűnt. De a tartásuk nem tört meg.
Ez a tartás az, amely előtt ma fejet hajtunk.
A Magyar Önvédelmi Mozgalom számára az emlékezés nem formaság. Nem puszta ceremónia. Az emlékezés erőforrás. Az emlékezés kötelesség. Mert egy nemzet addig él igazán, amíg nem felejti el azokat, akik érte vállalták a legnagyobb áldozatot.
A budai hegyekben elesettek példája azt üzeni:
a becsület nem körülményfüggő,
a hűség nem alku tárgya,
a kitartás nem divat kérdése.
Ma másfajta harcokat vívunk. Nem lövészárkokban, nem romos utcákon. De a küzdelem ma is valós: a közösségeinkért, az önrendelkezésért, a nemzeti méltóságért, a jövőnkért. És ezekben a küzdelmekben ugyanaz az alapelv érvényes, mint akkor: egymás mellett állni, nem meghátrálni, nem feladni.
Az ő példájuk erőt ad.
Nem a vereség emlékét hordozzuk, hanem a helytállásét.
Nem a bukásra emlékezünk, hanem az állva maradásra.
Tisztelet azoknak, akik 1945 februárjában a végsőkig kitartottak.
Emlékük nem halványul, mert amíg van magyar szív, amely őrzi, addig él a példa is.
Emlékezünk.
Tisztelünk.
Kitartunk.
