16/08/2026
Kocsis Nikolett (Nikol)- Minek teszi ki magát egy ember? - Mások v/iszonya hozzánk, avagy nekünk magunkhoz
Fogyatékossággal élőként a saját testünkhöz való viszony egészen más lehet, mint az átlagemberek esetében. Mozgássérültséggel élő nőként ez hatványozottan igaz lehet, de mindannyiunk megélése tapasztalata ebben más és más. Mégis az önmagunkkal való megbarátkozás, külsőnk és belsőnk összehangolásának folyamata az, ami mindannyiunkat kihívások elé állíthat az életünkben. Különböző életszakaszaimban különféle atrocitások értek a járásom és külsőm miatt, de ahogy telik az idő, egyre jobban igyekszem reagálni ezekre- vagy épp nem reagálni, ha az segít. Ezúttal egy nemrégiben tapasztalt eset kapcsán osztanám meg erről gondolataimat, bízva benne, hogy párbeszédet indíthat arról a jelenségről, ami itt van a mindennapokban, illetve segíthet abban, hogyan legyünk önmagunkkal jobb viszonyban - ami aztán hozza magával a többit is.
Hétvégi programom volt. Hosszas készülődési folyamat és gondolkodás után elégedetten nyugtáztam, hogy jó lesz úgy ahogy van, akit a tükörben látok. (Nagy szó, és ritka pillanat ez annyi korábbi önkritika, önbántás után!) Ujjatlan világos felső, hozzá passzoló színű rövidnadrág, és egy nem épp csajos színű, ám állítható pántos szandál, illetve egy menő, feliratos baseball sapi. Angolul van rajta a felirat: "Bocsi a késésért, olvastam." Természetesen időben elindultam az eseményre, ahol tudtam, nem a külsőségek fognak minket elsősorban összekapcsolni...És lehetek bármilyen ruhában, bárhogyan, ahogy jólesik jelen lenni, önmagamként.
Már Budapestre érve épp ebédelni tartottam, amikor a nyílt téren megütötte a fülem a mondat, mert épp kivételesen nem hallgattam zenét: "- Ha ekkora bele van egy nőnek, minek teszi ki?!"- a férfi, aki ezt mondta, egyedül volt, és bár vékony testalkatú, mégsem egy Adonisz. Még a nyelvét kinyújtva fintorgott is, mint egy óvodás, ahogy elhaladt mellettem.
A hátam mögé néztem, kinek mondhatta ezt így. Nem volt körülöttem nagyon senki, tényleg nem tudom, mi hozhatta elő ezt a fajta megnyilvánulást belőle, és kire célzott. De a pszichológia működésbe lépett: ezek után kissé feszengve lejjebb húztam a felsőm deréktájon, hogy ne gyűrődjön feljebb, ahogy megyek, nadrágzsebben a telefonnal, hátamon hátitáskával.
Úgy döntöttem nem engedem ezt ennél tovább magamban, de leírom, mert fontos az üzenet.
Nők sokasága küzd testkép-és ebből kifolyólagos evészavarral. Én nem fogok. Mert a jelenlegi küzdelmeim mellett igyekszem tenni a belső egyensúlyom visszaállításáért, illetve azért, hogy az önmagamban belül élő kép, illetve amilyenné válni szeretnék, összhangba kerüljön a külső lehetséges realitással is, ami önazonossá tesz. Nem könnyű feladat. De most már nemcsak eszem, hanem táplálkozom - jó és hasznos dolgokat, és igyekszem úgy bánni a testemmel, ahogy megérdemelné (gyakorlom legalábbis ezt). Hiszen a fogyatékosság, a hiányosságok bár láthatóak, van valami sokkal fontosabb, ami nem az. Amit nem a ruha, vagy a smink tesz - legfeljebb kiemelheti, hangolhatja-: a kisugárzás.
Akinek nem tetszik, ahogy épp lát, ne nézzen rám. Még ha szembejövök se. Mert nincs dolgom olyanokkal, akik nők vagy más emberek testszégyenítésében élik ki saját belső frusztrációjukat. Azokra viszont inkább figyelek - magamat is így hangolva -, akik nyitottak, kedvesek másokkal és az odafordulásuk, megnyilvánulásaik lehetőség szerint bántás-mentesek, őszinték, pozitívak, építők, vagy épp legalábbis ha hibáznak, nem haboznak bocsánatot kérni, önreflektívek, és fejlődni hajlandók.
Kedves lányok, nők, csajok, akik valaha hallottatok ilyen, vagy ehhez hasonló mondatot: legyetek önmagatok! Tegyetek magatokért, amennyit szükségesnek éreztek, amennyit tudtok-, minden nap egy picivel többet és mást, ami öröm, és itt nem is kell nagy dolgokra gondolni sem- és legyetek jól a bőrötökben. Ennél aligha van fontosabb feladat. A megfelelő ember majd úgyis a lelketeket veszi észre előbb.
