15/11/2025
Mivel többen írtátok, hogy folytassam, most lépjünk tovább az időben visszafelé.
Vegyük górcső alá a 1945 és 1959 közötti időszakot, vagyis a háború utáni, úgynevezett Ratkó-korszakot. Ratkó Anna népjóléti(nek csúfolt) miniszterasszony és a korszellem mottója: „Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség!”
A háború utáni években az emberi kapcsolatok alapja nem a biztonság volt, hanem a túlélés.
A városok romokban, a falvak kifosztva, a férfiak jórésze eltűnt, meghalt, megnyomorodva jött haza akár testileg, akár mentálisan, vagy hadifogságban volt.
A túlélő nők közül sokakat megerőszakoltak, többeket többször is az átvonuló felszabadító hadsereg mosdatlan, koszos, elembertelenedett „derék” katonái.
Fogalmunk sincs valójában, hogy hány nőt erőszakoltak meg. Akkoriban a sz*****is erőszakot nagyrészt elhallgatták, mert a társadalmi stigma rendkívül erős volt. Polcz Alaine "Asszony a fronton" című könyvét hallgattam hangoskönyvben, amelyet ő maga olvas fel (a Youtuben megtalálható, akit érdekel a téma, és erős vádlási kényszere van, kötelező meghallgatnia). Ő a magyar gyermekhospice megalapítója, maga volt a földre szállt angyal, minden tekintetben. Nagyon mély kötődésem van hozzá.
Annyiszor megerőszakolták a megszállás alatt, hogy a különböző nemi betegségekkel való fertőzöttsége miatt nem lehetett később gyereke. Amikor hazament a háború után Erdélybe, ahonnan származott, és elmesélte a vele történteket, azt mondták neki a szülei: Miért hagytad magad?
Gondolom ez mindent elmond arról, hogyan viszonyultak akkoriban (is) a nők megerőszakolásának témájához.
Tehát ismétlem: fogalmunk sincs valójában mennyi erőszak történt, mert az áldozatok nagyrészt elhallgatták a velük történteket az erős társadalmi stigmatizáltság miatt. És persze ne feledjük azt a fegyvertényt, hogy másként értelmezték az erőszak fogalmát. Azért mert egy nő nem önként és dalolva adja oda magát, hát egy kicsit tiltakozik, istenkém, egy-két pofon, és máris benne van. Nagyjából így volt ez akkoriban, és az ezt megelőző évszázadokban is.
És ne feledjük: akkoriban nem volt fogamzásgátló. A konyhaasztalon, többé-kevésbé hozzáértő „angyalcsináló” asszonyok kaparták ki a nem kívánt, és/vagy erőszakból fogant magzatokat nőtársaikból, akik vagy túlélték ezt a rettenetes beavatkozást, vagy nem, vagy meddők lettek, vagy nem.
Mindezt SZINTÉN titokban, soha senki nem tudott róla.
És a legerősebben azok a traumák adódnak tovább, amelyeket elhallgattak.
Személyes meggyőződésem, hogy Magyarországon alig akad olyan család, akinek felmenői sorában ne lett volna valamilyen formában erőszak – akár közvetlenül, akár áttételesen. Azaz az áldozat-tettes energia masszívan benne van a mai magyar társadalom pszichogenetikájában.
Még egyszer, hogy rögzüljön: a legerősebben azok a traumák adódnak tovább, amelyeket elhallgattak. Mivel ezt itt nem tudom aláhúzni, vegyétek úgy, hogy vastagítva, és kétszer aláhúzva van ez a mondat.
Ezért megismétlem még egyszer:
És a legerősebben azok a traumák hatnak az utódokra, amelyeket elhallgattak.
Remélem érthető vagyok.
Nos tehát, azon asszonyok, akiknek a férjeiket lemészárolták a háborúban, vitték tovább egyedül a családot, sokan kényszerházasságot választottak, sokan idegen férfiak mellett, fogösszeszorítva, undorodva, verbális, és/vagy fizikai bántalmazásnak kitéve, hogy legyen mit enniük, és a gyerekeiknek.
Újfent visszatérek a már korábban írotthoz: a gyerekneveléshez NEM VOLT ÉRZELMI TÉR, mert nem maradt hozzá erő. A túlélésért való küzdelem volt, semmi más.
A legtöbb anya testileg jelen volt, de érzelmileg csak félig. Sőt inkább bezárta a szívét, mert olyan traumákat élt át, látott, és történtek vele, és ezek olyan mélyre égtek, hogy a fájdalmat nem lehetett másként kezelni. Nem volt kinek elmondani. Csak eltemetni. És ezzel törvényszerűen továbbadni az utódoknak. A mi – középkorúak – szüleinek, akik akkoriban születtek. Ha harminc körüli vagy, akkor a nagyszüleidről beszélek.
Ezzel született meg a „ne sírj”, a „nem kell azon rágódni”, és a „majd kinövi” világképe.
Nem rosszindulatból. Hanem mert a kimondásba,az újra átélésbe bele lehetett volna őrülni.
Általában megnézem, és lájkolom köszönetem és tiszteletem jeléül, akik megosztják az írásaimat. Néha van egy-egy hozzászólás ezek alatt, tegnapelőtt is volt egy ilyen. Egy idős hölgy nehezményezte, hogy „mit kell a múlton rágódni”, a jelenben kell lenni, és slussz. Nos, ő pont az a korosztály, aki ebben nőtt fel. És pont az a korosztály, aki így hasított le: tégy úgy, mintha nem történt volna semmi, az élet megy tovább, ne nyifogj, ne „rágódj”, ja és a kedvencem: engedd el.
Az élet valóban mindig megy tovább.
Kérdés hogyan.
És amíg nyavalygunk a „nem jó” életünk miatt, addig beszélnünk kell arról, hogy mi van a mélyben, a háttérben, ami miatt „nem jó”. És az mindig a gyökereknél keresendő.
Tehát az ötvenes évek első felében, miután a háború jelentősen lecsökkentette az ország létszámát, újra fel kellett tornászni a demográfiai számokat, Ratkó Anna kezdeményezésére betiltották az abortuszt, a nő testét az állam szolgálatába állították (ismerős?). A szülés nem választás, hanem kötelesség lett. Az „anya” fogalma így nem a felmagasztalt minőség volt, hanem funkcionális: szülni, táplálni, dolgozni.
Érdemes megnézni a Netflixen látható minisorozatot: Unorthodox a címe. Bár a 2010-es években játszódik, a múlt öröksége jelenik meg benne. Röviden a lényege: New York, Brooklyn, az amúgy magyarországi Szatmárnémetiből származó haszid (ultraortodox) zsidó közösségben élő fiatal nő, akit 19 évesen házasságba kényszerít a vallása azzal a céllal, ami jellemző náluk: szülni, szolgálni, mert ez a női érték zsinórmértéke. A nő teste gyakorlatilag közösségi tulajdon. A zsidók háború utáni értékrendje a túlélést szolgálta: szülj, hogy pótold a halottakat.
A trauma itt is generációkon átívelő!
Mint ahogyan a magyar paraszti, szocialista rendszerek is ugyanerre a kívánalomra épülnek: a női önrendelkezés teljes elnyomására, a testük fölötti hatalomra.
(Szóval ne csodálkozzunk, ha a mai generáció NEM AKAR SZÜLNI, kikéri magának, hogy a „méhében akarnak turkálni”, hogy hatalmas elánnal mondanak nemet a kiszolgáltatottság, elnyomás legkisebb jelére is. Az a generációkon átívelő elnyomott női lázadás robban ki manapság, amelyre nem volt módjuk női felmenőinknek!)
Ugyanis sok nő akkor sem akart gyereket, de nem lehetett nem akarni! Mások elvesztett gyermekeik után szültek újra, hogy valamit visszanyerjenek, amit elvitt a háború, a betegségek.
A szülés gyakorlata ebben az időben még ridegebb volt, mint a hatvanas években: a fájdalomcsillapítás ritka, az orvosisten döntött mindenben, az anya alávetett helyzetben volt. Az apák nem lehettek jelen, a nők egyedül feküdtek a szülőágyon, parancsokra reagálva.
A csecsemőt születése után gyakran elvitték, steril üvegekből etették, a kötődés helyett a fegyelem számított. A nő akkor volt „jó anya”, ha nem panaszkodott, ha nem sírt, ha gyorsan „összeszedte magát”.
A falvakban sem volt könnyebb. A nő a házban és a földön dolgozott, a gyerek ott nőtt fel az udvarban, a disznóól és a kút között. A szeretet a túléléshez igazított, azaz kifejezéstelen.
A paraszti világban a gyereket „edzették”: hideg víz, korai munka, nincs ölelő kar, kényeztetés, játék. Mert „így lesz ember belőle”.
Az ölelés, a gyengédség ritka kincs volt – nem azért, mert nem szerették, hanem mert a szeretet nem volt kimondható szó.
És el ne feledjük a PADLÁSSÖPRÉSEKET.
Főként 1949 és 1953 között történt, amikor a kommunista állam a kényszerbeszolgáltatásokat vezette be a parasztság számára. Az addigra a háború alatt totálisan kisemmizett, szó szerint és átvitt értelemben megerőszakolt vidéki lakosságot most a saját hazája uralkodói nyomorították tovább. Elvitték a gabonát, a húst, a tojást, a vetőmagot is. A hírhedt államvédelmi hatóság és a helyi kiszolgáló janicsárok minden lyukba benéztek, padlásra, pincébe, föld alá is, mindent elvittek, amit találtak, totálisan lenullázva az embereket. Hihetetlen rettegésben teltek az emberek mindennapjai.
Most akkor kérdezem itt zárójelesen a vádlási kényszerben élőket: te mit szólnál, ha most rád törnék az ajtót a TEK-esek például, és MINDENEDET elvinnék otthonról? Mennyire kapnál sokkot, ha nem lenne hova menni panaszra, mert ha ugatsz, az Andrássyn találod magad a pincében, egy székhez kötözve, és szarrá verve.
A kérdés persze költői.
Csak úgy közbeszúrtam… Mert eszembe jutott, hogy az én nagyapámat bizony bevitték. És nem volt telefon, hogy utánaérdeklődjön a nagyanyám, aki két gyerekkel maradt otthon, hogy vajon élve hazakerül-e, vagy soha többet nem hall felőle…
Aki tiltakozott vagy rejtegetett, azt kuláknak (ellenségnek) nyilvánították, sokakat börtönbe zártak, internáltak, vagy elhurcoltak.
Ez a folyamat hatalmas traumát hagyott a falusi közösségekben: éhezés, megalázás, bizalmatlanság és félelem lett az utódok öröksége.
Nos, folytassuk a másik hírhedt történettel a KITELEPÍTÉSEKKEL, ami az ötvenes évek elején zajlott, szintén a Rákosi rezsim alatt.
Minden vagyonos, polgári, arisztokrata, és kommunista-idegen családot érintett.
Segítek összerakni: a vidéki családokat teljesen padlóra küldték minden szempontból, a városiakat szintén.
Tízezreket vittek el éjszaka, egyik napról a másikra Budapestről és más városokból. Ők voltak a vagyonos polgárok, a „reakciós” értelmiségiek, tisztviselők, katonatisztek, papok. Teljes családok, gyerekestül.
Ezeket az embereket Borsodba, Hajdúságba, Alföldi tanyákra vagy az ország peremvidékeire telepítették, ahol istállókban vagy barakkokban kellett élniük, mert a cél az volt, hogy a maradék emberi tartásukat, méltóságukat is elvegyék, minél jobban megalázzák őket. A vagyonukat elkobozták, a házaikat mások kapták meg, ők pedig munkatáborszerű körülmények között éltek.
Aki valóban meg akarja érteni min mentek keresztül ezek az emberek – a nagyszüleink, dédszüleink! - ajánlom szeretettel a „Soha, sehol, senkinek” című filmet, aminek már a címe is tökéletesen passzol azzal, amiről írok, hogyan süllyedtek el a családi tudattalanban a borzalmak, amiket át kellett élniük.
A filmben egy vagyonos, művelt családot (apa, anya, két gyerek) kitelepítenek Budapestről a semmi közepére, egy alföldi faluba. Istállóban, juhhodályban kell élniük, a gyerekek éheznek, az anya próbálja tartani a méltóságát, az apa összeomlik. A film csendes, lassú, de iszonyatosan erős: minden képkockájában ott a kiszolgáltatottság, a szégyen és a mégis megőrzött emberi méltóság. Életem egyik legmegrázóbb magyar filmje. Nagyon mélyre ment, soha nem felejtem el. Nem véletlenül foglalkozom ezekkel a dolgokkal, mert az ilyen bemutatásokon keresztül lehet megérteni milyen pszichogenetikát hordozunk MINDANNYIAN. A „Soha, sehol, senkinek” az egyik legmegrázóbb magyar film a kitelepítésekről. A megalázott, de mégis ember maradó anya, a néma gyerekek, a széteső családi rend. A címe önmagában is a korszak mottója: soha, sehol, senkinek nem beszéltek ezek után arról, ami ott velük történt.
Ez az időszak adta tehát nagyszüleinknek, dédszüleinknek a „hallgatás kultúráját” . A feldolgozatlan, kibeszélhetetlen, elképzelhetetlen traumák sorát, amit nap, mint nap megéltek, és amit nem lehetett feldolgozni… ezért lesüllyedve a család tudattalanjába az új generáció, mint a szivacs szívta magába.
Az üzenet: „Ne sírj, ne panaszkodj, tedd a dolgod.” - ez épült be a későbbi generációkba, tegnapelőtt, amikor az 1960-as évekről meséltem, erre utaltam.
A Ratkó-korszak gyerekei (az 1950-es években születettek) sokszor mélyen hordozzák az „elfojtott anya” lenyomatát: a testben és pszichében ott van a ki nem mondott fájdalom, a szülésnél elszenvedett megalázottság, a rengeteg veszteség némasága. Ezek a gyerekek később felnőttként csendesek, megfelelnek minden kívánalomnak, teljesen feladják magukat, azt sem tudják kik ők valójában. Összeszorított, vékonnyá vált szájak, amelyek mellett mély és lefelé görbülő ráncokat véstek az elfojtások.
Viszont örömmel tapasztalom, hogy ezek a szájak lassan kezdenek kinyílni, mesélni, elsírni a fájdalmukat.
E szájak tulajdonosai a Te anyád, nagymamád, dédnagyanyád. Akik ezzel a borzalmas lelki teherrel adtak életet a szüleidnek, nagyszüleidnek. Neked.
Talán vagytok néhányan, akiknek lassan csillapszik a megnemértés miatti vádlási kényszere. És ezért már megéri ezeket a történelmi visszatekintéseket megírnom.
Mert ez az az alapréteg, amire minden asztrológiai értelmezés épülhet, amikor a családi terheket kutatom a horoszkópban. E visszatekintések nem pusztán „történelmi kitekintések”, hanem az a vágyam, hogy megértessem, amit én már tudok: hogy van egy kollektív pszichogenetikai mező, amely feltérképezése elengedhetetlen a tisztánlátáshoz. Amikor végre megérthető, miért olyanok a képletek, amilyenek: miért annyi Szaturnusz-sérülés, elfojtott Hold, sebzett Vénusz, szétzilált Nap.
(Az írás csak egyben osztható tovább, megjelöléssel, mert az ŐsErő©Módszerem része a történelmi kitekintés. Köszönöm, ha megtiszteltek a korrekt megosztással.)
