01/06/2026
54 éves vagyok, anyám 77, kedves barátnőm 85. Az életünk nyomokban sem hasonlít egymásra, egy dologban azonban azonosak vagyunk: emlékszünk a gyerekkorunkra. Őrzünk mondatokat, illatokat, történeteket és amikor ezeket felidézzük, még a hangunk színe is megváltozik. A gyerekkor nem egy rövid életszakasz, nem egy múló és felejthető időszak, hanem életünk alapja. Ekkor alakulnak ki kapcsolati, gondolkodási és érzelmi mintázataink, amik felnőve majd hol segítenek, hol meg leküzdhetetlen akadályként tornyosulnak elénk. Ekkor tanulunk meg hinni önmagunkban vagy veszítjük el – sokszor örökre – az önbizalmunkat. Ekkor alakul a világképünk, benne az is, hogy bízhatunk-e a másik emberben, hogy hihetünk-e a szavában, hogy rábízhatjuk-e magunkat a másik jóindulatára. A gyerekkor ilyen értelemben talán soha nem ér véget. Hatása örökre velünk marad. Csiszolhatjuk ugyan, alakítgathatjuk, de lenyomatai eltűnni nem fognak, csak halványulnak. Ezért nem mindegy, hogyan gondolkodunk erről a kitüntetett időszakról szülőként, nevelőként, és milyen társadalmi megegyezésre jutunk a gyerekkorral kapcsolatban.
A mai gyereknapon azt kívánom, hogy minél többen értsék meg végre, hogy a jövő tényleg a gyerekekkel kezdődik, hogy ami most velük történik, az akár generációk életére lesz hatással. Felelősek vagyunk. Minden egyes gyerekért.
Azokért is, akiket nem mi szültünk!
--- Orvos-Tóth Noémi
