24/11/2025
Emberségből Jeles Angéla!
Ez a férfi általad meggyógyulhat.
Mert meghallgatod, megérted, megírod a történetét és ezzel le tudja tenni a terhet, újra tudja írni az életet.
Arról nem beszélve, hogy példát mutattok, hogy is kéne csinálni.
Sok boldogságot kívánok nektek. 🙏🏾😇👍🏾👏🏾🖐🏾🇭🇺💞🏆
Úgy döntöttünk, hogy adunk egy kis ízelítőt a készülő könyvünkből és megosztom önökkel, veletek a prológust. Jól haladunk. Bár nyilván kell még tisztázgatni, alakítani, de első változatra elkészült 11 fejezet. Az a cél, hogy tavasszal kihozzuk a nyomdából a könyvet, a legfontosabbat, amit az állami gondozás bűneiről valaha írtak. És ez a könyv nem miattam, nem tőlem lesz annyira fontos, hanem attól a fiútól, aki fogja, vezeti a tollat szorító kezemet, akinek kölcsön adom a hangomat, hogy elmesélhesse mindazt, amit harminc éven át nem tudott elmondani senkinek, még a feleségének sem.
Mielőtt bemásolom ide a könyvünk Prológusát, még egy közös jótékonysági programra hívlak benneteket, hogy csatlakozzatok hozzánk. Minden összeget amit eddig küldtetek, 100 ezer forint kivételével szétosztott a családjában. Most azt kérte, hogy a megmaradt 100 ezer forintból vegyünk Mikulás csomagokat és vigyük el együtt olyan gyerekeknek, akiknek tudja, hogy nem kerül semmi a kiscsizmába. Ha beszálnátok a körutunkba, hogy minél több gyereknek vigyünk csomagokat, akkor elküldhetitek a támogatásotokat a Donably oldalamon:
https://www.donably.com/a-gyermekek-hangja
És most íme a könyvünk Prológusa.
P R O L Ó G U S
Nem tudom egyetlen pillanathoz kötni a megismerkedésünket. Azokban a hetekben éppen ömlöttek az üzenetek minden fórumon. Nem tudom miért az övét nyitottam meg az olvasatlan messenger üzenetek hosszan legördülő sorában. Még az arcát sem láttam. Mégis rákattintottam. Egyetlen rövid, mégis súlyos mondat volt, a semmiből:
„Ha érdekel, hogy a kilencvenes években mi történt a bicskei gyermekotthonban… akkor keress. Van mit mesélnem.”
Nem tudtam még, ki ír. Nem tudtam, milyen élet áll mögötte. Csak azt éreztem: valaki évtizedek óta hallgat, és most egy jelet küldött. Mint később kiderült, ez jóval több volt annál: segélykiáltás. Olyan volt, mint amikor egy kút mélyéről hirtelen a felszínre tör egy elfojtott hang.
Ő sem tudja már pontosan melyik írásom került elé. Csak úgy feldobta neki a Facebook, méghozzá úgy, hogy egyetlen közös ismerősünk sincs. Bicskéről írtam. Amit ő is megjárt, ami az ő kínjainak is az egyik origója. Azt megelőzően, hogy rám írt, alig egy héttel talán, már azon a ponton volt, ahonnan csak kevesek fordulnak vissza.
A végére ért mindennek: életnek, reménynek, önmagának.
Azt érezte, nincs tovább. Hurkot kötött, átdobta a fa gerendán, de az eltörött a súlya alatt…
Ez volt a harmadik kísérlete alig több mint negyven év alatt.
Este, amikor már elcsendesedett körülöttem a család, belül pedig a világ, felhívtam. Az első beszélgetésünk hosszú volt. Órákon át beszélt. Hol dühösen, hol kapkodva, hol összezavarodva, mintha félne, hogy nem tudja befejezni a mondatot. Valójában ő mindig lassan, megfontoltan beszél, sokszor nem is a szavakban, hanem a szavak közti csendekben.
A csend…
Ez lesz az egyik legfontosabb mozgatórugója mindennek, amiről írni fogunk.
Akkor, ott, és a következő több órás beszélgetéseink során úgy kapaszkodott a szavaimba, mint a kútba zuhant ember, akinek ledobtak egy kötélhágcsót.
Minden morzsába belekapaszkodott, amit együttérzésből, odafigyelésből, szeretetből adni tudtam akkor. Azóta a barátom lett és kitölti a szívemet egészen.
Először csak düh volt benne. Aztán a düh mögött hirtelen megjelent valami más: könnyek.
Egy olyan ember könnye, aki harminc éven át nem tudott sírni. És egyébként ölelni sem. Mert az emberi érintés is levőig ható fájdalmat okozott, még akkor is, ha a gyermeke ölelte meg.
Amikor ránézek, amikor rágondolok, nem a negyvenéves férfit látom.
Hanem azt a szőke kisfiút, akit senki nem nevelt fel.
Akit nem szeretett senki.
Akinek nem mutatta meg senki, hogy mi a jó és mi a rossz.
Akit kizárólag erőszak nevelt — és az a tudás, hogy túlélni csak úgy lehet, ha ő is erőszakos.
A benne lakó gyermek ott rekedt a bicskei kastély falai mögött.
Ott maradt a pipázó hideg fémjében, a vörösháló izzadtságszagú árnyékában, abban a világban, ahol a szeretet ismeretlen fogalom volt, és a bizalom halálos kockázat.
Amikor beszél, néha úgy érzem, mintha a gyermekkori énje próbálna kitörni abból a testből, amelybe évtizedekkel ezelőtt bezárták.
Felajánlottam neki, hogy keresek egy szakembert, pszichológust, pszichiátert, terapeutát. Azt mondta: de akkor még csak engem akart. Az első embert, akinek kinyitotta a legbelső ajtót, azt a korhadt fa ajtót, amit még kisfiú korában ott a kastély alatti kazánházban büntetésből egyszer három napra rázártak.
Amikor mesél, a hangja halk, ha nem is beletörődő, mert az nem lesz soha, megnyugvó. A múlt felébredt, ő pedig most talán már szembe tud nézni vele.
Néhány nappal a megismerkedésünk után visszamentünk Bicskére. Nem akartam, hogy egyedül menjen. Érdekes, még csak be sem engedték. A kerítés mellett sétálgattunk, kívülről mutatott a távolba, a köddel körüllengett épületekre: nézd az iskola, alatta volt a kazánház…az a főépület, az emeleten volt a szobám és a még fentebb a vörösháló, ahová hétvégén vittek, ha te voltál a soros, ha nem tettél érte, hogy most ne téged vigyenek oda, hanem a másikat.
Ott sírt először úgy igazán. Mint egy gyerek, akinek végre kimondták: „Nem te voltál a hibás.”
A sírása tisztulás volt. Az első valódi lépés a gyógyulás felé.
Azt mondja, sokáig a bosszúvágy éltette. De ma már nem önmagáért akar beszélni. Már nem csak a saját életét akarja egyenesbe hozni – mert most elhiszi, hogy még lehet. Már azt akarja, hogy valami változzon. Mindaz, amit Bicske szimbolizál, örökre oldódjon fel a ködben: az elfojtott sikolyok, a félelem, a gyász, a megtört álmok. És azok a szörnyek, akiket ma még elrejt a köd, úgy olvadjanak el a társadalom megvetésében, mint vámpír a napfényben. Azért, hogy szégyenük, kivetettségük hozza el a változást és ne üres ígéret legyen, hogy soha nem történhet hasonló.
A csend helyét lassan kitöltik a szavak. Szavak, amelyekkel megtöltjük ezt a könyvet és amelyekkel ledöntjük a hallgatás falait.
Ez az ő története.
De a mi közös utunk.
És ez a könyv most innen indul.
