04/10/2026
Amikor a színház egy másik lehetőséget kínál (In Between)
Dr. Zahraa Al-Mansour
2026. szeptember 23.
Mariamnak, távolléte negyedik évében
Vannak előadások, amelyeket a nézőtérről figyelünk, és vannak olyanok, amelyek engedély nélkül találnak rá egy nagyon személyes helyre bennünk.
A magyar In Between számomra nem egyszerűen egy szép vizuális élmény volt. Olyan terület közelébe került, amelyet jobban ismerek, mint szeretném: a halál területére, amikor az már nem egy elvont és homályos filozófiai fogalom, hanem fájdalmas hiány, amelynek nevei, arcai és emlékei vannak. Amikor az a kérdés, hogy mi történik a távozás után, már több puszta metafizikai kíváncsiságnál, mert olyan embereket érint, akik valaha itt voltak, és jelenlétük része volt annak a világnak, amelyet ismertünk.
Az előadás előadója, látványtervezője és rendezője Zsófia Bérczi. A produkció az úgynevezett „élő képszínház” műfajához tartozik, amely a mozgó testekből és gesztusokból létrehozott kompozíciókra, valamint a szcenográfia többi elemére épül.
Az előadás kiindulópontja a lélek útjának elképzelése a halál és az újjászületés közötti térben, és – ahogy azt az előadás kairói ismertetői is jelezték – a Journey of Souls című könyvből merít inspirációt.
Innen nézve az In Between cím alapvető kulcs az előadás megértéséhez. Egy köztes térben vagyunk, amely már nem tartozik teljesen a véget ért élethez, de még ahhoz az élethez sem, amely nem kezdődött el. Egy felfüggesztett hely ez, amelyre nem érvényesek az általunk ismert tér és idő törvényei. A lélek két állapot között létezik: az egyiket már elhagyta, a másikba még nem érkezett meg.
Az előadás azonban – véleményem szerint – nem annyira magáról a halálról beszél, mint inkább a levetkőzésről, a mindentől való fokozatos megválásról. Miközben az ember áthalad ezen a köztes téren, lassan elveszíti mindazt, amivel életében önmagát meghatározta: a testet, a helyet, az időt, a kapcsolatokat – talán még azt az „ént” is, amelyről oly sokáig azt hitte, hogy állandó.
Éppen ezért nem a történet válik az előadás legfontosabb eszközévé, hanem a kép.
Az előadásnak nem kell elmondania, hogy valaki meghalt, és lelke egy másik helyre került. Sokkal inkább arra törekszik, hogy vizuálisan átélhetővé tegye számunkra az áthaladás titokzatos érzését.
A színpadon ezek a lények nem névvel, arccal és saját történettel rendelkező szereplőkként jelennek meg. A testek feketébe öltöznek, a fejeket elfedik, az alakok hasonlóvá válnak egymáshoz, mígnem az egyéniség szinte teljesen eltűnik.
Ezután apró fénykörök gyulladnak ki a mellkasokon. Már nem az egész testet látjuk, hanem csupán egy világító magot a sötétségben.
Mintha az előadás lassan megfosztaná az embert mindazoktól a jelektől, amelyekkel korábban önmagát azonosította, és végül csak az élet valamiféle nyomát hagyná meg. Nem tudjuk, hogy ez a fény még a testbe kapaszkodik-e, vagy már távozni készül belőle.
A fénynek nincs egyetlen rögzített jelentése. Lehet lélek, emlék vagy az élet magja. Ereje éppen abban rejlik, hogy nem magyarázza meg önmagát, hanem nyitott vizuális lehetőség marad.
A testek között hosszú fényvonal húzódik. Hol köréjük tekeredik, hol hullámot, hol kört alkot. Maga a kör is újra és újra visszatér különböző méretekben és formákban: a mellkason, a test mögött, a teret betöltő vetítésekben.
Mintha az előadás egy olyan formából építené fel saját vizuális szótárát, amely mindig önmagába tér vissza, anélkül hogy eldöntené: a halál és újjászületés körforgását látjuk-e, vagy egy olyan időt, amelynek nincs világos kezdete és vége.
Ezután fehér textilek ereszkednek le a magasból. Körülölelik és megtartják a testeket. Az egyik test függ, majd fejjel lefelé fordul, és vele együtt felborulnak a mi világunk egyszerű törvényei is. A fent és a lent már nem ugyanazt jelenti.
A textil egyszerre tűnhet anyaméhnek, halotti lepelnek vagy gubónak – az előadás azonban egyik értelmezés mellett sem dönt.
A kék ködben maga a fény is láthatóvá válik. A testek határai feloldódnak, a hely körvonalai eltűnnek. Nem marad felismerhető díszlet, sem megragadható idő, csak:
test / fény / mozgás / üresség.
Ezekből képek születnek előttünk, majd ismét feloldódnak.
Egy pillanatban az egyik test egy apró narancssárga gömböt tart a kezében. A fény, amely korábban a mellkasban élt vagy a térben húzódott végig, most olyan valamivé válik, amit meg lehet fogni és meg lehet óvni.
Mintha maga az élet zsugorodott volna össze egy meleg, fénylő maggá, amelyet a test megpróbál nem elveszíteni.
A szcenográfia tehát nem egyszerűen egy kész helyszínt teremt, ahol az események lejátszódnak. Ehelyett annak a világnak a fizikáját hozza létre, amelyet az előadás elénk tár: egy olyan világét, amelyre már nem érvényesek a gravitáció, az identitás és az idő általunk ismert törvényei.
Formát próbál adni annak, aminek nincs formája, és – ha csak néhány pillanatra is – érzékelhetővé próbálja tenni a láthatatlant.
Éppen ebben rejlik az In Between egyik nagy ereje.
Az alapjául szolgáló gondolat ugyanis nyilvánvaló veszélyt hordoz magában: könnyen kész spirituális közhelyekbe csúszhatna, és a lélek útjáról vagy a halál utáni létről szóló gondolatmenet könnyen olyan ködös beszéddé válhatna, amely többet magyaráz, mint amennyit teremt.
Az előadás azonban nagyrészt elkerüli ezt a csapdát.
Nem követeli a nézőtől, hogy higgyen a kiinduló feltevésében. Nem állítja, hogy a túlvilágról alkotott képe olyan igazság, amelyet el kell fogadnunk. Ehelyett lehetőségként használja ezt a gondolatot, amelyből a színház felépítheti saját világát.
Így akár vitathatom is a Journey of Souls alapfeltevését. Elutasíthatom a lélekvándorlás vagy az életek közötti lét gondolatát, és közben esztétikai élményként mégis befogadhatom az előadást.
Mert a kérdés többé nem az:
„Valóban ez történik a halál után?”
Hanem az:
„Mit tud kezdeni a színház ezzel a gondolattal?”
A két kérdés közötti távolság választja el a prédikációt a művészettől.
A színháznak nem kell bizonyítania a láthatatlan világ létezését. Ideiglenesen testet adhat neki, és lehetővé teheti számunkra, hogy rápillantsunk arra, amit a valóságban nem láthatunk.
Talán ezért sem tudtam a megszokott kritikai távolságot teljesen megtartani az előadással szemben.
Különösen azokban a pillanatokban nem, amikor vizuálisan felveti annak lehetőségét, hogy aki közeledik a távozáshoz, találkozhat – vagy megláthat – valakit, aki előtte ment át a másik oldalra.
A kép látszólag egyszerű volt, bennem azonban nagyon személyes teret nyitott meg.
A veszteség ugyanis bizonyos képeket nagyobbá tesz saját színházi határaiknál, és a képzelet olykor átmenetileg képes helyreállítani valamit abból, amit a valóság már nem tud helyreállítani.
Nem tudom, valóban így történnek-e a dolgok „odaát”.
De a színház egy pillanatra megadta nekem a lehetőséget, hogy így képzeljem el.
Talán éppen ez a pillanat rendezte át az egész előadáshoz való viszonyomat.
Az In Betweenre már nem pusztán úgy tekint***em, mint arra tett kísérletre, hogy megmutassa, mi történik a lélekkel a halál után. Inkább olyan térként kezdtem látni, ahol az élők is feltehetik a kérdést: milyen kapcsolatban maradunk azokkal, akik eltávoztak?
A halál véget vet a fizikai jelenlétnek, de nem feltétlenül rendelkezik ugyanilyen hatalommal a kapcsolat fölött.
Vannak emberek, akiknek hiánya megváltoztatja azt a módot, ahogyan jelen vannak az életünkben – anélkül, hogy ez a jelenlét teljesen megszűnne.
Újra és újra felidézünk egy hangot, egy mondatot, egy nevetést, egy képet. Visszatérünk egy régi pillanathoz, mintha tegnap történt volna. Néha magunkban beszélünk azokhoz, akik már nincsenek velünk, vagy azon kapjuk magunkat, hogy elmeséljük nekik, mi történt a távozásuk óta.
Nem azért, mert tagadjuk a halált.
Hanem azért, mert az emlékezet nem ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, mint a test.
Ami a külső világban véget ér, bennünk más módon tovább élhet.
Innen nézve számomra az előadás címe is kitágult. Az In Between – Köztes térben már nem csupán a halál és egy új születés közötti feltételezett állapotot jelenti.
Talán a mi állapotunkat is leírja – azokét, akik itt maradnak.
Mi is „köztes térben” élünk.
Aközött, ami volt, és ami lett.
Egy olyan emlék között, amelynek ideje véget ért, de bennünk mégsem ért véget, és egy olyan jövő között, amely folytatódik annak ellenére, hogy hiányoznak belőle emberek, akikről azt hittük, részei lesznek.
Annak bizonyossága között, hogy valaki már nincs itt, és egy belső érzés között, amely nem képes úgy tekinteni rá, mintha teljesen megszűnt volna létezni.
Véleményem szerint éppen a jelentésnek ez a kitágulása teszi lehetővé, hogy az előadás túllépjen közvetlen spirituális kiindulópontján.
A lélek utazása magának az emberi létezésnek a tágabb metaforájává válik.
Hiszen szinte egész életünkben egyik állapotból a másikba haladunk.
Aközött, akik voltunk, és akik leszünk.
A test között, amelyet magunkkal hordozunk, és a tudat között, amelyet megpróbálunk megérteni.
Az elveszített és a megszerzett dolgok között.
Az identitás végül kevésbé tűnik állandó pontnak, mint átmenetek folyamatos sorozatának.
Talán ezért alkalmasabb az előadás felépítésére a kép, mint a történet.
A történetnek általában kezdetre, végre és világos ok-okozati összefüggésekre van szüksége. Az In Between által felvetett köztes tartomány azonban ellenáll ezeknek a határoknak.
Megengedi, hogy a képek megszülessenek, majd elenyésszenek, mint a szemünk előtt áthaladó emlékek, mielőtt visszatérnének egy olyan helyre, amelyhez már nem férhetünk hozzá.
Még a lelkek közötti elmosódott hangok és a homályos képek is minden egyes nézőben azok alakját ölthetik magukra, akiket ő veszített el.
És pontosan itt mutatkozik meg az esztétikai választás jelentősége.
Az előadás nem azt kérdezi, hogyan lehet realisztikusan ábrázolni a halált, hiszen maga a halál nem kínál olyan vizuális anyagot, amelyet egyszerűen utánozni lehetne.
A kérdés inkább az:
hogyan lehet megjeleníteni az áthaladás érzését?
És az „áthaladás” varázslatos, megnyugtató szó.
Az, hogy az előadás nem magát az eseményt próbálja utánozni, hanem az esemény érzetét teremti meg, különlegessé teszi ezt a színházi tapasztalatot.
Egyben a nézőt is résztvevővé teszi: ő tölti ki az üres helyeket saját kérdéseivel, emlékeivel és veszteségeivel.
Talán ezért sem ugyanúgy hat az előadás minden nézőre.
Egy kép, amelyet valaki pusztán esztétikai kompozícióként lát, egy másik ember előtt az emlékezet egész ajtaját nyithatja ki.
A színház nem feltétlenül tudja előre, mit fog tenni mindannyiunkkal. De létrehozza azt a teret, amelyben ez megtörténhet.
És ez a színház és a közönség kapcsolatának egyik legösszet***ebb és legszebb sajátossága:
ugyanazt a képet mutatja meg emberek százainak, miközben mindegyikük valami mást lát mögötte.
Számomra az In Between nem enyhít***e a veszteség keserűségét abban az értelemben, hogy választ adott volna.
A hiány íze nem változik meg ilyen könnyen. Egy színházi kép, legyen bármilyen erős, nem hozhatja vissza azt, amit az élet elvett.
De a képzelet számára felkínált egy kevésbé kegyetlen lehetőséget.
Mi van, ha a távozás nem teljes eltűnés?
Mi van, ha létezik egy tér, amelyet nem ismerünk és nem tudunk bizonyítani, de amelyben egy pillanatra elképzelhetjük azokat, akiket szeretünk?
A színháznak nem kell választ adnia.
Sőt, talán sokat veszítene szépségéből, ha megtenné.
A válasz bezárná azt a teret, amelyet a kérdés megnyit.
Az In Between ehelyett résnyire nyitva hagyja az ajtót.
Nem állítja, hogy így van.
Nem állítja, hogy nincs így.
Csak felvet egy lehetőséget.
És éppen ebben a lehetőségben rejlik a megnyugtató ereje.
Mert a veszteséggel szembesülő embernek nem mindig egy új igazságra van szüksége.
Néha elegendő lehet egy lehetőség, amelyre egy időre rátámaszthatja a képzeletét.
Így hát úgy jöttem ki az előadásról, hogy semmivel sem tudtam többet arról, hová mennek azok, akiket szeretünk, mint mielőtt beléptem.
Mégis valamiféle megnyugvással távoztam.
Az előadás nem töltötte be a hiány által hagyott űrt – és nem is ez volt a feladata.
Nem változtatta meg a veszteség ízét sem; az ugyanolyan maradt.
De megengedte, hogy egy kevés fény jusson el egy olyan területre, amely hosszú ideje sötétben maradt.
És talán ez a színház egyik legszebb feladata:
nem visszahozni azokat, akik eltávoztak,
nem megválaszolni megválaszolhatatlan kérdéseinket,
hanem képet adni a láthatatlannak,
helyet adni a hiánynak,
és egy időre felkínálni számunkra egy lehetőséget, amellyel együtt tudunk élni.
https://altaqadomibulletin.com/2026/09/23/%d8%ad%d9%8a%d9%86-%d9%8a%d9%85%d9%86%d8%ad%d9%86%d8%a7-%d8%a7%d9%84%d9%85%d8%b3%d8%b1%d8%ad-%d8%a7%d8%ad%d8%aa%d9%85%d8%a7%d9%84%d8%a7-%d8%a2%d8%ae%d8%b1-in-between
