28/04/2026
“A nemzetközi szakmai alapelvek – legyen szó áldozatvédelemről, resztoratív igazságszolgáltatásról vagy traumatudatos megközelítésről – ebben nagyon egyértelműek.”
Nagyon fontos kérdéseket vet fel ez a poszt. A traumatúlélőkkel folytatott interjúk készítésében a traumatudatosságnak nagyobb szerepet kell kapnia. Ez a szemlélet egy olyan keretet ad, amelyben a felelősségre vonás és a túlélő védelme egyszerre tud megvalósulni.
Amikor egy komplex traumát, bántalmazást és elhanyagolást elszenvedett túlélő kilép a nyilvánosság elé, egy olyan folyamatba lép, amely egyszerre zajlik az idegrendszerében, az emlékezetében és a kapcsolati terében. A trauma nem csak történet, hanem állapot: jelen van a testben, az érzelmekben és a bizalom szintjén is. A megszólalás egyszerre hordozza a kontroll visszaszerzésének lehetőségét, miközben egy újfajta kiszolgáltatottságot is létrehoz, ahol a történet kilép a saját belső keretei közül, és mások értelmezésének terébe kerül.
A traumaemlékezet töredezetten működik, gyakran testi és érzelmi szinten jelenik meg: feszültség, szorongás, szégyen vagy éppen eltompulás formájában. Egy komplex traumát átélt túlélő idegrendszere fokozottan érzékeny a fenyegetettségre, és a nyilvános tér ezt könnyen felerősíti. A reakciók kiszámíthatatlansága az idegrendszer számára sokszor veszélyként kódolódik. A kiállás számos kockázattal járhat, pl.: retraumatizáció az ismételt elmesélés során, kontrollvesztés a narratíva felett, identitás beszűkülése valamint másodlagos viktimizáció a társas reakciók következtében.
Amikor egy arc és egy történet bekerül a nyilvános térbe, könnyen leválik a saját kontextusáról, és mások üzeneteinek hordozójává válik. A túlélő képe és mondatai új jelentéseket kapnak, gyakran az ő kontrollján kívül. Ez hosszú távon is rögzítheti őt egy szerepben, amellyel azonosul és amelyből később nehéz kilépni.
A traumatudatosság egyik alapelve a biztonság.
A biztonság, amit nem csak fizikai értelemben kell megteremteni, hanem jogi, pszichológiai és kommunikációs szempontból is kiszámítható keretekre, kontrollálható helyzetekre és megtartó jelenlétre van szükség.
A médiában ez átlátható kereteket, a tartalom és a mélység feletti rendelkezés biztosítását jelenti. Az újságírói és jogi folyamatokban fontos, hogy a trauma hatása az emlékezésre és a reakciókra beépüljön a működésbe, a tempó igazodjon a megküzdési kapacitáshoz, és a felkészítés kiterjedjen arra is, mi történik a testben és a pszichében ilyen helyzetekben. A közösségi térben a felelős tartalomhasználat, a kontextus megőrzése és a túlélő autonómiájának tiszteletben tartása válik kulcsfontosságúvá.
Más érintettek megszólalása szempontjából is a védelem, a kontroll és a szakmai kísérés azok a tényezők, amelyek valódi biztonságot teremtenek.
A traumatudatos működés itt nem óvatosság, hanem annak felismerése, hogy a történet feltárása mellett az ember megtartása is közös felelősségünk.
https://www.facebook.com/share/p/1NDLgaqS9P/
Juhász Péter Pál által elkövetett visszaélések kapcsán újabb videó és újabb részletek kerültek nyilvánosságra. Ebben a videóban az igazgató egyik áldozata szólal meg, névvel és arccal. Mindössze tíz perc, mégis rendkívül nehéz végignézni. Nem csak azért, amit elmond, hanem azért is, mert közben folyamatosan ott van egy kérdés, amely számomra talán még az elhangzottaknál is erősebben jelenik meg: vajon készen áll-e ez a fiatalember arra, hogy ilyen formában, ilyen kitettség mellett beszéljen a történetéről?
Értem és látom a nyilvánosság mögött álló szándékot. Nagy valószínűséggel az a cél, hogy a történet láthatóvá váljon, és hogy más áldozatok is erőt merítsenek abból, hogy nincsenek egyedül. Ez egy legitim és fontos törekvés. Ugyanakkor kérdés számomra, hogy ez a konkrét forma valóban ezt támogatja-e, és hogy nem léteznek-e olyan megoldások, amelyek ugyanígy képesek társadalmi figyelmet generálni, és aktivizálni miközben nagyobb biztonságot nyújtanak annak, aki megszólal.
A videóban megszólaló fiatal állapota számomra azt mutatja, hogy nincs jól. A trauma nem egy lezárt történet, hanem egy jelenidejű állapot, amelyben az elmondás maga is megterhelő folyamat. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy amikor az áldozatok történetei nyilvánosságot kapnak, az ne csak a történet elmondásáról szóljon, hanem arról is, hogy közben mi történik azzal, aki elmondja.
A nemzetközi szakmai alapelvek – legyen szó áldozatvédelemről, resztoratív igazságszolgáltatásról vagy traumatudatos megközelítésről – ebben nagyon egyértelműek.
Az áldozatok megszólalása csak akkor tekinthető etikusnak és biztonságosnak, ha az valóban az ő döntésük, ha teljes körűen értik a helyzetet, amelybe belépnek, és ha képesek kontrollt gyakorolni a saját történetük felett. Ez magában foglalja azt is, hogy képesek nemet mondani, hogy nem kerülnek olyan helyzetbe, amely meghaladja az aktuális megküzdési képességüket, és hogy megfelelő, támogató információk birtokában és szakemberek támogatása mellett döntenek arról, vállalják-e a nyilvánosságot.
Nekem mindezek közül az aktuális megküzdési képesség szintje a kérdéses.
A trauma természetéből fakadóan az újra elmondás – különösen kontrollvesztett vagy nagy nyilvánosság előtt, vagy annak terében történő formában – könnyen vezethet újratraumatizációhoz. Ha fennáll annak a kockázata, hogy az áldozat a nyilvánosság által újabb sérüléseknek lesz kitéve, akkor a szakmai álláspont egyértelmű, a megszólalás ilyen formában nem javasolt.
Egy ilyen mértékű, névvel és arccal történő megjelenés különösen nagy terhet ró az érintettre. Nemcsak a jelenben, hanem hosszú távon is. A nyilvános azonosíthatóság hatással lehet a későbbi kapcsolataira, munkavállalási lehetőségeire, társadalmi megítélésére, miközben persze szeretnék hinni egy jövőbeni, felnőtt társadalom józanságában, de még nem tartunk itt. Miközben egy ilyen megszólalás erős társadalmi reakciót válthat ki, közben fennáll annak a veszélye is, hogy az áldozatiság identitásként rögzül, és nem a feldolgozást, hanem az abban való beragadást erősíti.
A médiának ebben a helyzetben kiemelt felelőssége van. Azt gondolom, hogy a riportkészítők feladata nem csupán az, hogy teret adjanak egy történetnek, megfelelő, nyitott, támogató kérdéseket feltéve, hanem az is, hogy felmérjék, szakemberek bevonásával, hogy az áldozat valóban abban az állapotban van-e, hogy ezt a történetet ilyen formában el tudja mondani, és képes-e viselni ennek következményeit.
A „névvel és arccal” való megszólalás gyakran bátorságként jelenik meg a közbeszédben, de szakmai szempontból ez egy rendkívül magas kockázatú helyzet, amely megfelelő kísérés nélkül komoly ártalmakat is okozhat.
Én pusztán a video alapján hozom be a kétségeimet és a kérdéseimet, érzések és megélések alapján hozom be ezeket ebbe a térbe. Nem tudom, hogy milyen szakmai háttér van a Kontroll stábja mögött, fontos lenne erről is információt kapni. Én azt vártam, hogy amikor a felvétel végén elsötétült a kép, akkor néhány háttérinformációt megtudunk.
Van-e mellette traumatudatos pszichológiai vagy mentálhigiénés támogatás, kap-e kísérést a nyilvánosság után, és van-e olyan biztonsági háló, amely képes megtartani őt ebben a folyamatban.
Ugyanilyen fontos kérdés az is, hogy más áldozatok megszólalását valóban ez a forma segíti-e elő, vagy inkább az, ha a hangsúly erősebben a védelemre, a biztonságra és a kontrollra kerül. Nem adná-e ugyanazt az eredményt, ha pl. név és arc nélkül adják le az interjút és elmondják, hogy további áldozatok jelentkezését várják, akiknek védelmét és támogatását biztosítják.
És persze az is pozitív, hogy közben pénzt is gyűjtenek számára, hogy végre olyan életet teremthessen, amit mindenki érdemel. De a jóllét ennél sokkal összetettebb.
Az áldozatok történeteinek láthatóvá válása elengedhetetlen a társadalmi szintű felismeréshez és változáshoz. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a történetek nem önmagukban léteznek, hanem emberekhez kötődnek. Olyan emberekhez, akiknek a biztonsága, méltósága és jólléte nem lehet másodlagos szempont a nyilvánossággal és ügyek feltárásával szemben.
Talán ha több információt tudunk meg a miértekről és a körülményekről, ha teljesebb képet nyerünk nem lenne bennem ennyi kérdés.
Aki látta, mit gondol minderről?
