19/09/2026
Sok évvel ezelőtt zenei menedzserként ténykedtem. Ahogy (nem feltétlenül) kell, meg is nőtt az orcám. Egy pincebuli után odaléptem hozzá, és felajánlottam, hogy dolgozhat velem (addigra a portfóliómban szerepelt Hobo is). Kedves mosollyal elbeszélgetett velem, érdeklődött felőlem, szinte éreztem, hogy tisztel. Orcám tovább nőtt.
Snitt: eltelt 5 hónap. Egy neves zenekarral ülünk a Hadikban, telók asztalon. Enyém felvillan, bejövő, képernyőn az ő neve. Asztaltársaság egyik fele lesápadt, a másik fele kipirult. Vágni lehetett a levegőben: ők a világ legszerencsésebb bandája, hiszen a szervezőjüket csak úgy felhívja a Bill. Orcámhoz képest a szuperhold gombostűfej méretű lett - “bocs, felveszem”. Azzal félrevonultam.
- Szervusz, már vártam, hogy hívj.
- Halló!
- Szervusz, mondom, már vártam, hogy hívj.
- Igen? Akkor jó. Az van ideírva a telefonomba, hogy “Valami Menedzser”. Te vagy az?
- Hát…konkrétan.
- Na. Akkor tudsz valami bulit?
Beszéltünk még pár szót, de nem hinném, hogy a számomhoz tartozó név át lett írva. Remegő térdekkel támolyogtam vissza az asztalhoz. Láttam a srácokon, az arcom mérete újból változott. Sebaj. Akkor, és ott én voltam a világ legboldogabb senkije.
Viszont hallásra, Bill kapitány!