19/08/2026
AKI NEM FÉL, NEM ÉRTI A VALÓSÁGOT?
„De a félelem átok, mely tudtomra hozza, szükség van, mindenért meg kell küzdenem. Ha nem teszem, eltaposnak. Ha a félelem vezérel, bármit érek el, bármit szerzek, hiányérzetem marad.” (Puzsér Róbert)
Krámli András: Gyakran hangsúlyozod, hogy a félelem valójában egy kiváló belső iránytű. Ha félsz valamitől, indulj el abba az irányba. Kockáztass! Közben van az a nézőpont is, mintha az élet egy véget nem érő küzdelem lenne a túlélésért, ahol minden pillanat élet-halál kérdéssé válik. Első blikkre úgy tűnhet, mintha alapvetően eltérő jelenségekről beszélnétek: amíg te a bátorság előszobájának látod a félelmet, addig ő egy egzisztenciális csapdaként beszél róla. És utóbbi esetben viszont nem élünk. Csak túlélünk.
Feldmár András: Én ezt sokkal egyszerűbben látom: Puzsér megállapítása alapvetően helytálló, csupán a megfogalmazásával nem értek egyet. Ha ugyanis elhisszük, hogy a félelem átok, ösztönösen meg akarunk szabadulni tőle. Én viszont arra a felismerésre jutottam, hogy a félelemtől egyszerűen lehetetlen megszabadulni. Még a legfejlettebb szentek vagy a leginkább megvilágosodott guruk sem képesek kiirtani magukból. A félelmet el kell fogadni. A félelem van. Csak arra kell vigyázni, hogy a félelem ne befolyásolja a döntéseimet.
A baj ott kezdődik, hogyha komolyan veszem a félelmemet, akkor elkerülök mindent, ami veszélyes. És az életben - sajnos, de így van - a legizgalmasabb dolgok veszélyesek. Tehát, ha a félelem irányít, ha komolyan veszem a félelmemet, akkor egy nagyon unalmas életet fogok élni, mert mindent elkerülök. És ezért hiányérzetem lesz. Hát persze, hogy hiányérzetem lesz, mert mindent elkerülök, ami izgalmas, mert veszélyes.
Tehát a félelmet el kell fogadni, és úgy kell kezelni, mint az időjárást. Nem lehet azt mondani, hogy jövök, meglátogatlak, és az utolsó pillanatban lemondom, mert zuhog az eső. Esernyőt viszek magammal, vagy felveszem az esőkabátomat. Én mindig félek. Minden alkalommal, amikor kiállok egy csomó ember elé, félek. 20–25 évvel ezelőtt, 30 évvel ezelőtt majdnem besz*rtam, annyira féltem. De nem engedtem, hogy ez a félelem leállítson. Mégis azt csináltam, amit akartam.
KrámliA: És a félelem egy fenyegető ketreccé is válhat, amit Karinthy, az egyik kedvenc magyar íród is megfogalmaz a Házinyúl c. írásában: „Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves?”
Valamennyire megismerve téged nekem mégsem tűnik úgy, mintha a félelem nálad egy tartós, uralkodó alaphangulat lenne.
FA: Mert a félelem az mélységesen privát!
KrámliA: Én mégis ismerek olyan embereket, akiknél ez tartóssá válik. Amikor állandósul a félelem, és ez már nem privát ügy, hanem nyilvánvalóvá, láthatóvá válik – mintha semmi más nem létezne. És ez már egészen másfelé visz.
FA: Nem, nem visz sehová. Az egyén fél, és akkor az egyénnek van egy választása, egy döntése: meneküljön, vagy maradjon? Meneküljön, vagy minden félelme ellenére menjen az után, amit akar? A Ram Dass (amerikai pszichológus, spirituális tanító, az ún. modern jóga guruja - a szerk.) és író évtizedekig meditált, és majdnem meghalt – gutaütést kapott, agyvérzése lett. És amikor újra beszélni tudott, azt mondta, hogy szégyelli magát. Mert ő azt hitte, hogy már túl van a félelmen. De amikor azt hitte, hogy meg fog halni, a halál küszöbén rettenetesen megijedt. Hát én nem gondolom, hogy én nem fogok megijedni a halál küszöbén. De elfogadom azt, hogy félni fogok a halál küszöbén. Az nem egy átok. Ilyenek vagyunk mi, emberek. De hogy beadom-e a derekam a félelmemnek vagy sem, az az én döntésem. És az nem függ semmitől, az csak tőlem függ.
KrámliA: De azért ez mégiscsak egy más hozzáállásnak tűnik, mint amikor múltkor beszélgettünk a hangulattal kapcsolatban, és akkor azt mondtad, hogy a „gyerekkorom nagy részét rettegésben töltöttem”, és hogy az alaphangulatod a félelem volt. Valami mégiscsak változott a gyerekkorod óta...
FA: Ja, a környezetem! A környezetem változott, nem én. Amikor féltem, az azért volt, mert olyan emberekkel voltam körülvéve, és olyan helyzetben voltam, ahol bántották egymást az emberek. A félelmem nem neurotikus volt. Hülye az, aki nem fél! Nagyon veszélyes a világ. Az élet rettenetesen veszélyes. A halál az teljesen biztonságos. Amikor meghaltál, akkor már semmi nem történhet. Amikor élsz, akkor minden pillanatban elveszítheted az életedet. Ezen nem tudja túltenni magát az ember. Csak máshova figyelek. Van a félelmem, és igyekszem nem arra figyelni. Tehát amit a Puzsér mond, az teljesen igaz. Ez nem egy neurotikus gondolat, ez egy igaz mondat: a világ olyan, hogy készen kell állnod minden pillanatban harcolni a szabadságodért. Addig, amíg meg nem halsz. Nem lehet egyszer s mindenkorra kiharcolni a szabadságodat, hogy utána már ne kelljen félni. Az embernek állandóan készenlétben kell lennie, mert jöhet valaki, aki elveszi a szabadságát. Ugyanakkor a félelem más, ha én már tudom, hogy szívesen harcolok a szabadságomért, mint amikor még nem döntöttem el. Előbbinél attól félek, hogy a harc mellett döntve esetleg megölnek. Viszont ha eldöntöm, hogy inkább szenvedek rabszolgaként, akkor nem kell félni attól, hogy megölnek. Mert ha jó rabszolga vagyok, akkor etetnek.
KrámliA: A félelem válhat átokká, ha sorozatosan úgy döntök. Mindeközben egy lehetőség is, némi képzavarral élve egy betlehemi csillag a sötét égbolton! Viszont aki egyáltalán nem fél, az egyszerűen nem méri fel a valóságot.
FA: A félelem egy egzisztenciális valóság. Aki nem fél, az hülye.
EGY GONDOLAT - AKI NEM FÉL, NEM ÉRTI A VALÓSÁGOT?
Beszélget: Feldmár András & Krámli András
