10/10/2026
Feldmár András: A traumán túl
Azzal kezdeném, hogy nincs olyan, hogy trauma. Most már olyan sok ember olyan sokféleképpen használja a szót, hogy talán már elvesztette az értelmét.
Van szenvedés, van megrökönyödés. Van szégyen, hogy bántottak, és van titok, hogy bántottak. És már a titok maga elszigetel. És van félelem, hogy mostantól senkiben nem lehet megbízni.
Úgy nőttünk bele ebbe a világba, hogy nagyon gyorsan megtanuljuk, hogy mit kell elkerülni. Egyetlen tapasztalat is elég hozzá. Ennek a gyors tanulásnak a velejáróra az, hogy általánosítunk. A szubjektív egyéni ára annak, hogy elkerülök valamit, amit nem kellene, az nulla. De annak a hibának az ára, hogy közeledek valamihez, ami majd bánt, annak az ára óriási. Akkor inkább elkerülök mindenkit. Inkább egyedül maradok az egész életemben.
A legnehezebb arra rájönni, hogy amikor engem valaki bántott, az nem volt személyes, és az nem az én hibám volt. Hogy abszolút ártatlan voltam. Nem könnyű feladni azt a hitet, hogy megérdemlem, amit kaptam. És hogyha jobb lettem volna, akkor szerettek volna. Amikor az ember rájön arra, hogy személytelen volt a bántás, amit kapott, ott elfogynak a szavak. Arthur Janov, amerikai pszichoterapeuta találta ki és nevezte „primal screamnek” (magyarul első sikoly, vagy őskiáltás) azt a terápiát, amelyben egy szobában tíz-tizenkét ember összekuporodik a földön, mint egy magzat, és azt kell maguknak mondani, hogy „az anyám engem soha nem szeretett, az anyám engem soha nem szeretett.” Addig kell ezt mondaniuk – és a legtöbb hotelból kirúgták őt és az embereit –, amíg elkezd mindenki üvölteni. Itt a szavaknak nincs értelme. Amikor az ember tényleg rájön, hogy az anyja nem szerette, akkor csak üvölteni lehet, akkor csak sikítani lehet.
Voltak olyan pácienseim, akikkel az volt az érzésem, hogy bár nem üvöltenek, de van egy hangtalan üvöltés, amiben élnek és az soha nem szűnik meg. Bármiről is beszélünk, ők tulajdonképpen hangtalan üvöltenek.
A trauma nem az emberben, hanem az emberek között történik. Ha van egy olyan szükséglet, ami nem lett kielégítve, az örökre megváltoztatja az embert. A traumát nem lehet úgy kezelni, mint egy orvos, hogy a trauma egy betegség, amit majd meg lehet gyógyítani. Egy gyerek, akit nem szeretnek, az kiközösítve érzi magát. Nincs közössége. Ez egy óriási fájdalom. Ha a trauma nem bennem van, hanem közöttünk, akkor a trauma "gyógyulása" is közöttünk kell, hogy megtörténjen.
Máté Gábor például több könyvében és előadásában azt mondja, a gyógyulás abból áll, hogy az ember megtalálja saját magát. Szerintem nem. Gyógyulásról szó sincs, mert betegségről sincs szó. Az, ami velem történt, amit velem tettek, attól én nem lettem beteg. Abból nem lehet kigyógyulni. Nagyon kell vigyázni a szavakra, mert mi mélyen, hipnotikusan befolyásolva vagyunk a metaforáktól. Egy rossz metafora félrevezet. Akit bántottak, az nem beteg.
Akit bántottak, az egy áldozat, az egy préda. Jó lenne úgy embernek lenni a Földön, hogy ne kelljen attól félni, hogy bármelyik pillanatban áldozattá válhatunk. De hogyha egy ragadozó megtámad minket, akkor végünk van. Elvesztjük a szabadságunkat, és olyan élményekben veszünk részt, amiben nem vennék részt szabad elhatározásból.
Ez nem egy betegség. Ebből nem lehet kigyógyulni.
És mit jelent az, hogy én megtalálom magam? Ki vagyok én és ki a magam? Sigmund Freud már 100 évvel ezelőtt is tudta, hogy minden ilyen mondat, hogy „gyűlölöm magam”, vagy „nem bízom magamban”, az mindig egy hazugság. Szerinte azért hazudunk így, mert nem merjük kimondani a szociális kapcsolatainkban, hogy ki utált engem, vagy én kiben nem bízhattam. Ahelyett, hogy azt mondanám, az anyám utált engem, azt mondom, hogy én utálom magam.
Lehet, hogy arról van itt szó, hogy nagyon fáj, hogy elvesztem, és senki nem keresett engem. Miért nem vették észre, hogy megszűntem? Az a lány, akit az apja szexuálisan használ, az eltűnik, az árvává válik. És ha elmondja az anyjának és az anyja marad az apjával, akkor elveszti az anyját is. Itt van egy árva lány, és senki nem veszi észre. Hogyhogy őneki kell megtalálni magát? Miért nem veszi valaki észre, hogy eltűnt? És miért nem keresik meg?
Nekem kell megtalálni magam – ez így egy őrület.
Akkor, amikor engem valaki bánt, akkor az egész társadalomnak meg kell mozdulnia, hogy énnekem bármi reményem legyen arra, hogy újra összeköttetésben érezzem magam az emberiséggel. Tehát nem magamat kell megtalálnom, hanem meg kell találnom azokat a kapcsolatokat, amiket elvesztettem, mert engem bántottak. És nem tudtam senkivel sem megbeszélni, senki nem vigasztalt meg, senki nem vette észre, és kiestem az emberiség szövetéből.
A legmegbízhatóbb író szerintem a traumáról egy amerikai nő, Judith Lewis Herman, Harvardon tanult pszichiáter, kutató. Mit tehet az ember, hogyha bántották? Mit tehet az ember, ha nem kapta meg azt a szeretetet, amire egy embernek szüksége van? A nagy sikerű, Trauma and recovery c. könyvében azt írja Herman, hogy az első dolog, ami terápiában, vagy az életben kell, hogy kialakuljon, az a biztonság és a bizalom légköre. Hogy legalább amíg ezen gondolkodunk, hogy hogy lehet a bántásból és annak következményeiből kikászálódni, addig legyen valaki, akiben most megbízunk, és legyen valamennyi biztonság az életünkben. Tulajdonképpen egy valódi barátságra van szükség.
Tehát az első dolog az az, hogy biztonságban érezze magát az, akit bántottak, hogy elhiggye, hogy a pszichiáter, a pszichológus, a terapeuta, a barát nem fogja őt bántani, és hogy egy szolidaritás alakulhat ki közte és a terapeuta között. Emberi szolidaritás. Az nem elég, hogy én meghallgatom, amit valaki mond nekem négyszemközt.
A mesteremhez, a skót pszichiáter R. D. Lainghez egy nap megérkezett egy nő, akihez a falak beszéltek, a szék beszélt hozzá, hallucinált. Minden más pszichiáter pszichotikusnak vagy skizofrénnek nevezte volna. Laingnek az volt az érzése, hogy ez a nő valamitől retteg. És Laing már tudta tapasztalatból, hogy lehet annyira félni valamitől, hogy az ember elfelejti, hogy mitől fél. Laing csak annyit csinált, hogy nem vesztette el a saját egyensúlyát, és ő nem félt. Ott ült félelem nélkül ennek a rettegő, hallucináló nőnek a társaságában. És fél óra múlva a nő megnyugodott annyira, hogy el tudta mondani, hogy mitől fél, és már nem kellett hallucinálnia.
Azt mondta ez a 25 éves nő, aki a szüleivel élt, hogy az apja minden nap, vagy legalábbis minden második nap megerőszakolja. És fél hazamenni, és fél élni, mert ettől nem tud megszabadulni. Laing azonnal azt mondta, hogy fölhív egy számot, van egy barátja, akihez menjen, ne menjen haza, hanem menjen erre és erre a címre, és ő, Laing, majd felhívja a szüleit, és megmondja, hogy mostantól kezdve nem fogják tudni, hogy hol él a lányuk. Ha valami fontosat akarnak kommunikálni, akkor rajta keresztül kommunikálhatnak, és ha a lány valamit mondani akar, akkor majd ő átadja az üzenetet. De addig, amíg a lány nem akar hazamenni, addig ne is keressék. Addig ő bújtatni fogja a lányt.
A lánynak pedig azt mondta, hogy a legjobb, amit tehet, az az, hogy egy harcművészetet kezdjen el azonnal tanulni, és addig, amíg nincs fekete öve, karatéból vagy dzsúdóból, addig ne is gondoljon arra, hogy hazamegy. A nőnek három évbe telt, míg fekete övet kapott karatéból. Nem volt szüksége terápiára, csak arra volt szüksége, hogy tudja, hogy biztonságban van, hogy egyre erősebb, és egyre jobban meg tudja védeni magát, ha bárki megtámadná. És amikor már volt fekete öve, akkor hazament, és amikor az apja egy lépést tett felé, akkor azt mondta neki – és a hangjából lehetett hallani, hogy ez igaz –, hogyha még egy lépést teszel felém, akkor eltöröm a karodat. És az apja attól a pillanattól fogva soha nem molesztálta.
A biztonság és bizalom légkörének kialakítását a terápiában, vagy a terápián kívüli életben nem lehet siettetni. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Itt nem lehet az ember türelmetlen. Néha évek kellenek ahhoz, hogy a páciens mélyen meg tudjon bízni a terapeutában. Néha megtörténik két hét alatt. Soha nem lehet tudni, annyi időbe telik, amennyibe telik, és annyi időt kell adni, amennyi idő kell hozzá. Ez nem autószerelés. Ez egy emberi dolog, és nem lehet erőltetni. Abban a pillanatban, amikor én bármilyen módon sürgetném a páciensemet, ugyanolyan ragadozóvá válnék, mint azok, akik őt bántották. Abban a pillanatban, hogyha én türelmetlen vagyok, akkor már szégyent keltek a páciensemben.
Herman szerint, mondjuk elteltek napok, hetek, hónapok, évek, és megvan a biztonság és a bizalom, akkor következik az emlékezés és a gyász fázisa.
Ez automatikusan történik nem kell trükk, nem kell módszer, nem kell technika, nem kell pszichedelikum, nem kell semmi. Mert van egy kapcsolat, a páciens életében. Nem csak a terapeuta szobájában! Hanem lett a páciens és a terapeuta között egy valódi, emberi szolidaritásra épülő, biztonságos és bizalmas kapcsolat. És akkor az illető automatikusan elkezd emlékezni, és elkezd gyászolni.
Én évekig intellektuálisan tudtam, hogy az nem volt valami jó, hogy három és fél éves koromban egyszerre eltűnt az anyám és elvitték Auschwitzba. Úgy gondolkoztam, hogy nem az ő hibája volt. Ő azért hagyott el engem, hogy engem ne öljenek meg, mert ha magával vitt volna, akkor megöltek volna. Tehát intellektuálisan tudtam, hogy ő tulajdonképpen jót tett velem. De attól az élménytől, amit én átéltem, amikor ő eltűnt, attól el voltam szigetelve. Mert például a háborúban addig, amíg nekem menekülni kell, addig, amíg én túlélésben vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy meggyászoljam, hogy mi történik. Át kell ugranom a barátaimon, akiket lelőttek, hogy én meneküljek. Hogyha elkezdenék sírni a barátom teste fölött, akit megöltek, akkor engem is megölnének. Tehát addig, amíg túlélésben vagyok, addig nem tudok emlékezni, nem lehet emlékezni. Érzéstelenítve vagyok, nem tudok sírni. De abban a pillanatban, amikor elhiszem, hogy a háborúnak vége van, akkor tudok sírni, akkor meg tudom gyászolni, hogy a barátaim a halott testén kellett átugranom, hogy megmentsem a saját életemet.
Amikor én gyászoltam, ami nekem segített, hogy ne csak intellektuálisan tudjam, mit veszítettem el, az az volt, amikor a fiam három és fél éves volt, és egy nap úgy rám tört, hogy én is valószínűleg legalább olyan okos és érzékeny voltam és összeköttetésben voltam a világgal, mint ő. És akkor egy pillanatra elképzeltem, hogy mi történne vele, az én kisfiammal, hogyha egyszerre eltűnne az anyja, eltűnne az apja, eltűnne a nagyanyja, és egy idegen nővel kellene élnie. És akkor tört rám az én emlékem, hogy én nem értettem, hogy miért hagyott ott az anyám. Ő csak eltűnt. Eltűnt a nagyanyám, eltűnt az apám is. És egy idegen nő azt mondta, hogy mostantól a nevem Igaz András és vele kell élnem. Hát ez egy őrület!
És amikor elkezdtem sírni, az olyan volt, hogy azt éreztem, hogy soha nem fog megállni, hogy örökké zokogni fogok. Semmi remény nem volt arra, hogy ennek vége lesz. És a szívem úgy fájt, hogy azt hittem, hogy belehalok. De vége lett. Nem volt végtelen, hála Istennek.
Ezután jön a következő fázis Herman szerint és az én 54 éves terápiás tapasztalatom is megegyezik ezzel. A következő fázis az, hogy akkor jövök rá, hogy megváltoztak a kapcsolataim. A barátaimmal, szeretőimmel, másokkal, a kapcsolataim vékonyak lettek. Hiszen miért kapcsolódnék mélyen bárkihez, ha bármelyik pillanatban egyedül maradhatok? Annyira tudtam, hogy milyen törékeny egy kapcsolat, hogy inkább védtem magam a kapcsolatoktól, minthogy odaadjam magam egy kapcsolatnak. Csak a gyász után merek másképp kapcsolódni emberekhez, mint addig. Tehát ez a harmadik fázis azok számára, akik próbálnak kilépni a bántás következményeiből. Új és más és mélyebb kapcsolatokra leszünk képesek. Itt sem kell semmi trükk, módszer, vagy technika, ez is automatikusan történik.
Az idén megjelent Truth and repair c. új könyvében Herman arra mutat, hogy nem bennünk, hanem a környezetünkben, a kultúránkban kell valaminek megváltoznia ahhoz, hogy kevésbé féljek attól, hogy megint bántani fognak. Tehát ez politikáról és etikáról szól. Etika az, hogy hogy bánunk egymással, a politika az, hogy szükségem van hatalomra, nem más emberek fölött, de arra, hogy más embernek ne legyen hatalma fölöttem. Hatalomra van szükségem, meg kell tanulnom, hogy hogy szerezzek hatalmat a saját életem felett, és ha megvan, akkor, hogy tartsam meg. Tehát, amit egy terapeuta tud adni a páciensnek, az politika és etika. Nem pszichológia, nem pszichiátria, semmi köze nincs ezekhez.
Szolidaritásra van szükség. Találni kell olyan embereket, találni kell olyan munkát, találni kell olyan csoportokat, ahova szívesen lehet tartozni anélkül, hogy eltűrnéd, hogy bántsanak. Hogy ne kelljen egy kapcsolatért a szabadságoddal fizetni. Mint ahogy Jean-Paul Sartre, Nobel-díjas író, filozófus mondta az élete végén: onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad a társaságában, mint amikor egyedül vagy. Vissza kell találnod az emberiség szövetébe.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Megjelent 2023-ban a HVG Extra Pszichológia Magazinban.
szerkesztette: Ács Dániel
fotó: London Katalin
