09/09/2026
TibetPressNews/Kelet-Ázsiai Figyelő
https://keletazsiafigyelo.substack.com/p/a-tajvani-kerdes?img=https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2Ff7a9f124-3a32-45b7-a411-08cd2e7ee81b_1109x722.png&open=false
A tajvani kérdés /2026. szeptember 9.
Finom mozgások és növekvő feszültségek az Indo-Pacifikus térségben
KONRAD K. ALMASI
A kínai-tajvani kapcsolatok és az ezzel összefüggő távol-keleti biztonságpolitikai környezet nem túlzás azt állítani, hogy a pekingi kormány 1979-es, amerikai elismerése óta a legnagyobb változásokon megy keresztül jelenleg. Trump májusban kínai útja során úgy fogalmazott, hogy az USA-nak nem áll szándékában több ezer mérföldre a határaitól háborúba menni, illetve a Tajvannak szánt fegyvereladásokat is kész megvitatni. A két kijelentésnek természetesen külön értelmezési lehetőséget ad az amerikai kimerültség az Iránnal kapcsolatos hadműveletek folytán.
Ezzel párhuzamosan a térségben legfontosabb amerikai szövetséges Japán egy új, külpolitikailag asszertív arcát mutatja, ahogy Takaichi miniszterelnök Tajvan függetlenségét már nemzeti érdekként kezeli. Végezetül pedig ott lebeg a tajvani társadalom növekvő politikai megosztottsága és a 2028-as januári elnökválasztás, miközben 2027-ben Kína is legalább részben új vezetést kap.
A különös egyensúly
Ha visszamegyünk az időben 10, 20 vagy esetleg 30 évet, akkor Tajvan de facto függetlensége egyértelműen a kínai-amerikai kapcsolatok három legfontosabb problémája közt lett volna identifikálva. Természetesen kínai részről a kérdés még mindig kiemelt jelentőséggel van kezelve, a változás inkább az amerikai elköteleződés terén érzékelhető. Bár Trump karaktere - és személyesen jó viszonya Xi Jinping-gel - bizonyos fokig magyarázhatják ezt, az alábbiakban amellett érvelünk, hogy a Tajvan kérdés újragondolása mögött strukturális tényezők is állnak.
Ennek egyik fontos jele, hogy az amerikai think tankek világában a Tajvan aktív védelméről való lemondás mára egy legitim, komoly tudományos háttérrel rendelkező szerzők által is vallott nézetté vált. Ilyen szereplő Michael D. Swaine¹, aki 2024-es, sokat hivatkozott írásában Tajvan kvázi-függetlenségét egy “fontos, de nem életbevágó” amerikai érdekként keretezte. Swaine szerint bár a fegyvereladásokat fenn kell tartani, az USA részéről egy esetleges kínai invázió esetén hiba lenne a katonai beavatkozás, ami mellett fő érvként a nem egyértelmű kimenetelt és a jelentős várható veszteségeket hozza fel. Végezetül, Tajvan stratégiai lokációja fontos, de önmagában a sziget kontrollja nem jelentene egy kínai hegemóniát a térségben, annak geopolitikai jelentőségét az ott található félvezetőgyártó-kapacitás (TSMC) adja.
Swaine javaslata, hogy az USA-nak ezen kapacitások hazai kiépítésére kell törekednie, az amerikai döntéshozók közt eleve egy széleskörben osztott nézet volt már akkor is. Ez a folyamat a Biden-adminisztráció alatt elindult, és maga a TSMC kezdett amerikai (arizonai) gyárépítésekbe, melyek várhatóan 2027/28-ban termelni kezdenek. Bár utóbbiak fejlettsége a 2-3 évvel az akkori tajvani kapacitások színvonalától elmarad majd, azok valószínűsíthetően így is legalább 3-5 évvel a legfejlettebb Kínában gyártott chipek előtt lesznek.
A Trump-adminisztráció Kínával szokatlanul megengedő kommunikácója viszont nem csak az Indo-Pacifikus térség közvetlen katonai viszonyainak (erről lásd később), hanem magának a kínai-amerikai erőegyensúly globális eltolódásának is a tünete lehet.
Evan. S Medeiros, az Obama-adminisztráció fontos Kína-szakértője idén egy hasonlóan idézett értekezésében amellett érvelt, hogy a 2025-ös vámháború lényegében az USA és Kína közt egy döntetlennel zárult, és ennek következtében mindkét fél a de-eszkalációra törekszik jelenleg.² Kína tavaly októberben emlékezetes módon a ritkaföldfémek és egyéb kritikus nyersanyagok exporttilalmával fenyegetőzött, melyet követően Trump sorra lazított a Kínával szembeni korlátozásokon. Ide tartozhat ahogy az NVIDIA újból engedélyt kapott a H100-as modellek kínai eladására, több kínai céget érintő vizsgálat leállítása, és valószínűleg maga a Tajvannal kapcsolatos új hangem is, illetve a kínai fenyegetéssel kapcsolatos részek jelentős megritkulása az amerikai nemzetbiztonsági dokumentumokban.³
Medeiros szerint tehát egy fura egyensúly jött létre, ahol mindkét fél próbálja kiiktatni saját gyengeségeit, potenciálisan a másik féltől teljesen független értékláncokra törekedve mind a mikrochipek, mind a kritikus nyersanyagok terén. Ha viszont bármely fél áttörést érne el ebben, az értelemszerűen ennek az állapotnak a végét jelentheti, és egy új, inkább hegemonikus felálláshoz vezetne.
Átalakuló szövetségek
A hosszabb távú folyamatokon túl viszont a február óta változó intenzitással ugyan, de jelenlévő amerikai-iráni konfliktus rövid időn belül járt nagyon komoly változásokkal. Miközben például az Indo-Pacifikus térségben átlagosan 2-3 amerikai anyahajó tartózkodik, ezek száma jelenleg nulla, miután az eddig permansenen egy japán katonai bázison állomásozó USS George Washington is a Közel-Kelet felé vette az irányt nemrég.
Ugyanide tartozik az amerikai fegyverkészletek drasztikus csökkenése is. Az iráni háborúban ugyanis sokszor pont azok a légvédelmi rakéták (föld-levegő és víz-levegő) lettek felhasználva, melyek egy esetleges Tajvant ért invázó esetén is kulcsfontosságúak lennének. Ahogy az alábbi táblázatból látszik, a jelenlegi gyártási sebesség mellett az ilyen szempontból releváns Patriot, THAAD és SM-6 rakétáknak akár a harmada-fele is fel lett használva, és a háborút megelőző készletre való feltöltés legalább 3-4 évet venne igénybe. Fontos azt is aláhúzni, hogy a táblázat áprilisban készült, tehát azóta csak romlott a helyzet, bár természetesen vannak törekvések, melyek felgyorsítanák ezt a folyamatot, illetve olcsóbb és könnyebben előállítható modellek tesztelése is zajlik.
Az amerikai erők ilyenfokú (régiós) meggyengülése kétségkívül komoly kockázatot jelent, és például Ely Ratner, a Biden-adminisztráció Ázsiáért felelős külügyminiszter-helyettese is úgy fogalmazott egy interjúban nemrég, hogy bár Tajvan kínai invázióját rövidtávon nem tartja valószínűnek, annak esélye most már a “nagyon alacsonyról alacsonyra” nőtt.
Elméleti szinten persze a csökkenő amerikai képességeket ellensúlyozhatnák a régiós szövetségesek is. A térségben ugyan több szövetséges is van - míg Kína esetében esetlegesen csak Észak-Korea tekinthető ilyennek - közülük kizárólag Japán és Ausztrália rendelkezhet olyan képességekkel, melyek csökkenthetik a Tajvanra nehezedő nyomást.
Amerikai szövetségesek az Indo-Pacifikus térségben kékkel jelezve. Forrás: https://www.defensepriorities.org/explainers/allies-balancing-a-safer-strategy-for-the-us-in-asia/
Kettőjük közül is Japán emelkedik inkább ki, melynek tavaly megválasztott első női miniszterelnöke, Takaichi Sanae kijelentette, a történelmileg pacifista japán alkotmány értelmezésébe belefér, hogy japán csapatok Tajvan segítségére siessenek, egy ilyen helyzetet “túlélést-fenyegetőnek” (survival-threatening) nevezve. Kína erre válaszul az elmúlt egy évben egyfajta “kognitív háborúba” kezdett a szigetországgal, több, szerinte “háborúpárti” politikusát is szankciókkal sújtotta. Saját, de japánul is elérhető médiájában pedig folyamatosan felnagyítja a japán társadalomban az újrafegyverkezést elutasítók jelentőségét. A cél egyértelműen a kormányzó LDP támogatottságának megtörése lenne, viszont a Kína-ellenesség Japánban nagyon mélyen gyökerezik, és a megkérdezettek 80-90%-a ítéli el Kína külpolitikáját.
A kínai igyekezetet magyarázhatja, hogy a japán haderő maga is komoly csapásmérő képességekkel rendelkezik, és a Tajvanhoz közeli bázisokról rakétatámadásokat indíthatna a megszálló kínai erőkkel szemben. Japán továbbá folyamatosan mélyíteni igyekszik a térség többi amerikai szövetségesével, különösen a Fülöp-szigetekkel a katonai együttműködését is.
A Tajvanról való explicit lemondás viszont még a most kifejezetten elkötelezett japán közvéleményt is megrázhatja, hiszen saját biztonságuk garantálását is megkérdőjelezhetik az USA részéről. Ráadásul mind Japán, mind Ausztrália (mely elsősorban a tengeralattjáró-flottájára koncentrált) - hadseregük fejlesztése során elsősorban az amerikai képességek kiegészítésére törekedtek, miközben önálló védekezésre csak korlátozottan lennének képesek.
A megosztott sziget
A két említett szövetségessel szemben Tajvan fegyverkezése viszont mindig is defenzív jellegű volt, és az asszimetrikus képességeik miatt egy kínai invázió sikere még az USA beavatkozása nélkül sem egyértelmű.
Kína éppen ezért mintha egy hibrid stratégiát követne, demonstrálva az ország domináns pozícióját, aminek a célja a tajvani emberek védekezésre való elszántságának a megtörése lehet. A tajvani légtérbe való kínai katonai berepülések száma például 2021 óta meredeken nő, ekkor még ezer körül alakult, míg 2024-re a háromezer-ötszázat is megközelítette. Az erődemonstráció relative új formája pedig a kínai parti őrség hajóinak Tajvan keleti partjaira való behajózása, egyfajta blokádot imitálva. Kétségtelen, hogy az amerikai támogatás teljes kizárása mindenképpen negatívan hatna a szigetország lakóinak elszántságára.
A 2024-es dátum viszont több szempontból is fordulóponot jelentett: ekkor a de facto szigetország újfent DPP-s, azaz függetlenségpárti elnököt választott Lai Ching-te személyében. Ezzel együtt a parlamentben egyetlen párt sem rendelkezik többséggel, miközben a legtöbb mandátuma az inkább Kína-barát KMT-nek (Kuomintang) van. Ez viszont egyfajta politikai patthelyzetet eredményez, hiszen a parlament folyamatosan lassítja és blokkolja a DPP által kívánt katonai beszerzések elfogadását. Ennek legutóbbi példája, hogy idén márciusban az utolsó pillanatban mondtak csak igent egy 9 milliárd dolláros amerikai fegyvereladási programra, míg a program második felét, mely 14 milliárd dollárt tenne ki, Trump visszatartja a már említett, Xi-vel való májusi találkozója óta.
A tajvani parlamenti pártok mandátumainak száma
A “békepárti” hangok erősödése ugyanakkor szintén nem véletlen. Kína a KMT-vel mindig is szorosabb kapcsolatokat ápolt, de azok intenzitása magasabb fokozatra kapcsolt újabban. A KMT elnöki székéért vívott 2025-ös küzdelemben mindhárom jelölt kritikus hangokat ütött meg az USA-val szemben, míg Kína szándékait inkább pozitívan értékelték, és már ekkor is ellenezték a katonai költségvetés DPP által szorgalmazott emelését. Idén pedig a később győztes Cheng Li-wun Kínában járt, miközben ilyenre már több mint egy évtizede nem volt példa.
További érdekesség, hogy mindhárom jelölt “kínaiként” identifikálta magát, ami jól mutatja, hogy lettek a helyi, tajvani frakciók kiszorítva a pártvezetésből. Ezzel összefügg a közös “bevándorló” hátterük is - tehát felmenőik Chiang Kai-shek nemzeti hadseregével érkeztek a szigetre az 1940-es években. Arról, hogy ez a fajta irányvonal mennyire rezonál a társadalom egészével, novemberben többet fogunk tudni, amikor is helyhatósági választásokat tartanak országszerte, még ha ennek a jelentősége el is törpül a 2028-as elnökválasztás mellett.
Hanyatló birodalmak kora
Végezetül érdemes kitérni az egyenlet utolsó változójára, a kínai vezetés motivációira és helyzetértékelésére is. Fontos aláhúzni, hogy a retorika szintjén valójában Xi Jinping nem hozott változást⁴, sőt, ő mindössze egyetlen beszédében, 2019-ben foglalkozott a Tajvannal való egyesülés kérdésével. Ekkor Xi továbbra is támogatta az egy ország, két rendszer elvet, viszont a katonai erő alkalmazását sem vetette el.
Ahogy egy korábbi cikkben (lásd alább) a kínai eliten belüli dinamikákat és a Xi-korszakot fémjelző állandó személycseréket elemeztük, amellett érveltünk, hogy Xi számára az elsőszámú kérdés az utódlás megszervezése már. Ez kétségkívül meg is fogja határozni az ötévente, legközelebb 2027-ben összeülő Kínai Népi Kongresszust, és a folyamatot nyilván csak nehezítené egy Tajvannal való konfliktus. Ezzel együtt a párton belüli nyomás továbbra is jelen lehet, hogy Xi (ezen a téren is) eredményeket érjen el.
A kígyó éve
ALMÁSI-KECSKÉS KRISTÓF AND KONRAD K. ALMASI
·
FEB 13
A kígyó éve
A tavaly január 29-én beköszöntő holdújévvel a kínai asztrológia szerint a “fakígyó” évébe léptünk, mely idén február 12-én ért véget. Bár az ázsiai, buddhista kultúrkörben a kígyó elsősorban pozitív tulajdonságai révén ismert - úgymint a bölcsesség és intuíció - az elmúlt esztendő a Kínai Kommunista Párt (KKP) berkein belül sokkal inkább az ármányról é…
Read full story
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kínai eliten belül az “USA alkonya” egy nagyon mélyen és széleskörben osztott nézet, bár azon belül több iskola is létezik.⁵ A legismertebb kínai külpolitikai elemzők inkább a “pesszimistákhoz” sorolhatóak, akik szerint hiba lenne az USA befolyását és katonai erejét lebecsülni. Az “optimistább” gondolkodók viszont az amerikai belpolitikai nehézségekre mutatnak rá, melyek folyamatosan hátráltatni fogják a hathatós amerikai nemzetközi jelenlétet, míg egyesek szerint Kína az USA-t ezen nehézségek nélkül is lehagyná idővel.⁶
Ebbe a gondolatmenetbe természetesen mind az USA iráni fiaskóját, mind Trump megengedő szavait Tajvan kapcsán be lehet illeszteni, mint a gyengülés újabb jeleit. Ezzel együtt meghatározó nézet az is, hogy az USA ahogy gyengül, úgy válik egyre kiszámíthatatlanabbá és éppen ezért veszélyesebbé is.⁷
Érdekes módon egy sokat vitatott “Peak China” elmélet is napvilágot látott az elmúlt években, melynek⁸ a kidolgozói szerint Kína gazdasági értelemben hanyatló nagyhatalommá vált, ami idővel nemzetközi befolyására is kihatással lesz. A szerzők többek példaként hozzák fel a meredeken csökkenő lakosságszámot, a tőke rossz elosztását és az ezzel összefüggő súlyos hitelválságot is. Ez pedig arra a felismerésre fogja sarkallni Kínát - ahogy történt ez az első világháború előtti Németországgal - hogy az időtáv, amikor nemzetközi céljait elérheti, bezáródóban van. Taylor M. Fravel amerikai politológus szerint⁹ pedig ugyan Kína nem hajlamos “eltérítő” háborúk indítására, ha belső gyengeségei nőnek, akkor érzékenyebbé válhat a külső fenyegetés megítélésekor, magyarán az megintcsak egy kiszámíthatlanabb Kínához vezethet.
Bár a blogon a kínai gazdaság kapcsán mi is egy pesszimista hangot ütöttünk meg többször, nincsenek jelek arra, hogy a kínai vezetés a gazdasági kihívások miatt felülbírálta volna a nézetrendszerét. A gyenge növekedés mellett ráadásul a kínai gyártókapacitások globális részaránya folyamatosan nő, ami különösen egy háború helyzetben kritikus előnyt jelent. A lakosság részéről pedig szintén nincsenek jelei a korábbinál nagyobb fokú, általános jellegű elégedetlenségnek.
A fentiek alapján talán összegzésképp elmondható, hogy a tajvani helyzet drasztikus változása a 2028 januári elnökválasztás előtt nem valószínű, ugyanakkor addig is a kínai “szürke-zónás” műveletek - ideéertve a berepüléseket és behajózásokat, illetve a választásokba való közvetlen, de burkolt beavatkozást - további eszkalálódása nagyon is az. A választási eredmény - amikorra elvileg már a kínai utódlási kérdés is rendeződhet - viszont már egy teljesen új helyzetet teremthet. A DPP nagyfokú győzelme fel fogja erősíteni a kínai félelmeket, akár blokádszerű szituációkhoz is vezetve, míg a KMT esetén az amerikai kapcsolat gyors leépítése kísérlődne meg, ami idővel szintén növelheti a kínai katonai akciók esélyét.
Finom mozgások és növekvő feszültségek az Indo-Pacifikus térségben
