21/03/2025
PRÓZA
Szabó Magda
Megmaradt Szobotkának (részlet)
A vidéki lány
Ha befejezhette volna életútja ismertetését, nem tudom, mennyit árult volna el a lányról, aki macskafejes pénztárcájából kifizette a saját vacsoráját, és arról az önmagát is megdöbbentő szenvedélyről, ahogy szerette. Hogy milyennek érzékelte, azt közölte a nyilvánossággal. Megírta a Megbízható úriember Karola figurájában, de meg legkedvesebb regényében, az Összeesküvők-ben is, ha az olvasó nem restelli a fáradságot, vegye elő a könyvet. Ott van szerelmünk bonyolult képlete, ott a kettős portré, sokféle önmagának egyik rögzítése Kerkes alakjában, s ott vagyok én is: Katie.
Amikor megismerkedtünk, még költő voltam, nem is gondoltam prózaírásra. Devecseri szerette a verseimet, rábeszélt, próbáljam meg elhelyezni őket a Rádiónál. „Mért nem keresed fel az irodalmi osztályon azt a nagyon tehetséges Szobotkát?” – kérdezte tőlem egyszer, mikor benn ült nálam a minisztériumban, ahol akkor az államtitkárságon dolgoztam. Azt feleltem, nem házalok szellemi termékeimmel. „De ez nagyon rendes ember – agitált tovább –, és olyan árva szegény.” „Sajnálom” – feleltem. Még visszaszólt az ajtóból, nem gondolnám-e mégis meg, ez a Szobotka tetszenék nekem. Akkor már ingerülten ráztam meg a fejem, a verseket, amelyek között lapozott, visszadobtam az íróasztalfiókomba.
Elég bonyolult volt az én életem, nem óhajtottam új ismeretséget kötni senkivel. Honnan tudhattam volna, hogy akivel vonakodom találkozni, olyan lesz majd számomra, mint a páncél, hogy amíg csak él, mindig köztem áll majd, és a világ között, elsikkasztja a postámból a mocskolódó kritikákat, meg ne sérüljek munka közben, míg a szervezett hajsza folyik ellenem, hogy azt ajánlja majd, mikor családostul ott vergődünk a Rákosi-korszak kútjának fenekén, ideadja, amije csak van, minden pénzét, sőt ha az öregeimnek könnyebb lenne úgy, akár leköltözik Debrecenbe is dolgozni, hogy mikor a személyi kultusz dühöngése idején már csak a napi levesünkön élünk, mert minden nélkülözhető fillér a folytonosan beteg, gondok közt fúlódó nyugdíjas szüleinknek kell, éjszakai különmunkát vállal, engem ágyba parancsol, ő dolgozik hajnalig, s fényfogóval takarja el a lámpát, meg ne zavarjon, míg alszom.
Hogy tudhattam volna abban a percben, mikor Devecseri kimondja a nevét, hogy ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én se Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. „Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.”
Amiket azokban a dúlt, gyilkos időkben írtam, valóban sorra csak neki születtek. Volt meósom, kritikusom, esztétám, de volt szakácsom is, ha nagyon benne voltam a munkában, ő főzte meg az ebédet, hogy ne kelljen felállnom az íróasztaltól, volt, hogy ő takarított, ő vásárolt be, én meg vertem a gépet, időnként hozzám hajolt, és megcsókolta a fejem búbját, kezében valami háztartási eszközzel, és azt mondta: „Dolgozz!” Nevelt, bírált, tanított, szavára, javaslatára úgy dobtam a papírkosárba hatvan-nyolcvan flekket, hogy még csak nem is sóhajtottam utána, annyira megbíztam ízlésében, ítéletében, kezdtem a munkát elölről.
Nemcsak a test mámorára tanított meg, de az Oxford Companion verseire is, mindenre, amit ő angol–német szakon megtanult, s ami az én latin–magyar képzésemből természetszerűleg kimaradt annak idején. Shalott kisasszonyának megrepedt tükre, szálló szőttese éppúgy az ő révén épült bele az életembe, mint Shelley, Keats, Kleist vagy Hölderlin munkássága, hogy ki volt igazán Goethe, és mi a tragédiája, éppúgy tőle tanultam meg, mint azt, mi az emberi helytállás becstelen időkben, vagy hogy milyen erőfeszítésre képes a szellem. Tíz esztendejébe került a halálnak, míg legyőzhette, mert újra és újra lábra parancsolta összeomlani készülő testét, hátha kivédheti, hogy egyedül hagyjon a világban, ahol nélküle olyan magam maradok majd, mint egy gyertyaszál egy sivatag közepén.
Azon a bizonyos Stephen Spender-fogadáson, amelyre Szobotka naplója célzott, örökre retinámra rögzült a kép, ahogy s amilyennek legelőször láttam: sűrű, világosszőke hajával, feledhetetlenül tiszta pillantású kék szemével. Ha tehette, mindig szürkét viselt, akkor is valami könnyű szürke ruhában támaszkodott a büféasztalnak. Fogalmam se volt róla, ki lehet, pillantásaink egybekapcsolódtak. Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, miatta zavartam el Z.-t, hárítottam el a házassági ajánlatokat, küldtem vissza G. jegygyűrűjét, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem, ez a valaki az én világra jöttem indokolása.
„Ismerőst látok a büféasztalnál – mondta Devecseri –, gyerünk oda, együnk valamit.” Mentem. A szőke férfi egyik oldalán Lengyel Balázs állt, a másikon Kosztolányi Ádám. „Ez Szobotka – mondta Devecseri –, Tibor, ez az a lány, akinek a verseit dicsértem. Ez Szabó Magda.” Váltottunk pár semleges mondatot, egyikünk se maradhatott sokáig a fogadáson, az is kiderült, rövidesen szabadságra indul ő is, én is, megbeszéltük, ha majd visszakerülök Pestre, beviszem a verseket a Rádióba. Balázsék meg Devecseri valami vendéglőbe mentek, Szobotka át Budára, vacsorameghívása volt, egyedül bandukoltam haza a Hold utcába, és igyekeztem megmagyarázni magamnak, valami Szent Iván-éji hangulat vett rajtam erőt az imént, tanácsos lesz hamar elfelejteni. Nyugalmat akarok én, és békét, Isten mentsen meg minden végletes szenvedélytől. És egyáltalán: hogy képzelhettem az imént, hogy az én emberem áll ott az asztalnál, mikor azt se tudom, kicsoda voltaképpen.
Elkezdtem érdeklődni. Valósággal megnyugodtam, mikor kiderült, milyen életet él, szeretői száma, a mód, ahogy idejét, erejét, egészségét prédálja, a hír, hogy hajnaltájt jár haza, szinte megörvendeztetett. Nem az én világomba illik, nem hozzám való. Még szerencse. Debrecenből azzal tértem vissza, hogy a verseket, ahogy megbeszéltük, elviszem neki, aztán ezzel le is zárul, ami meg se kezdődött. Lehiggadva hívtam fel Szobotkát, megegyeztem vele, mikor keresem fel. Épp hogy leültetett, egy nő robbant be a szobájába, nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljam, milyen kapcsolatban állnak egymással. Láttam, kínosan érzi magát, mert a nő agresszív volt, bizalmaskodó, s úgy éreztette a szobában előjogait, mintha más miatt mentem volna fel a Rádióba, nem hivatalos ügyben. Két perc múlva elköszöntem, azzal az érzéssel, valami nagy veszedelemtől szabadultam meg.
Másnap egyszer csak belépett a minisztériumi szobámba, rábámultam, ugyan mit akar. Elnézést kért, hogy előző nap semmi lényegest nem tudott megbeszélni velem, a versek nagyon szépek, rövidesen sugározni fogják őket, egyébként örülne, ha hivatalon kívül is találkozhatna velem, mikor volna megfelelő. Megállapodtunk egy napban, csak amikor elment, tűnődtem el rajta, miért egyeztem bele, mi az az erő, ami nem engedte, hogy nemet mondjak neki. Éreztem, veszélyes talajon botorkálok, fel kellene hívnom a Rádiót, lemondani az egészet. Nem bírtam megtenni. Ahogy kérte, ott voltam a megbeszélt időben a Sörkatakombában, s attól fogva rendszeresen találkoztunk.
A törzshelyünk ott volt, ahol most a Ságvári téri anyakönyv-vezetőség van, akkor eszpresszó üzemelt a földszintjén, nagy halak voltak a falaira festve, tengermélyi, zöld világításban, úgy neveztük el a helyet: a Hal. Kezdtünk rendszeresen közös programot csinálni. „Délután Magdával ültem egy koncerten – írja Szobotka a naplójában –, ennyit még senkivel nem hallgattam. Azt hiszem, nagyon fél tőlem.” Valóban nagyon féltem. Tudtam, ha nem leszek képes leküzdeni magamban azt az érzést, amely egyre nyilvánvalóbbá válik, baj lesz, nem hozhat ez a találkozgatás mást, csak szenvedést. Persze hogy nagyokat hallgattam mellette, de hát mit mondhattam volna? Hogy tudom, amit az egész irodalmi világ, a tucatnyi szeretőjét, akiket váltogatva használ, hogy ő a Kékszakállú, de neki még Judit se kell, hisz mindenkivel közölte és közli, nem házasodik meg soha többé? Nem valami kellemes hallgatni, amint élete ajtajait nyitogatja, márpedig azt teszi.
Valahányszor együtt voltunk, egy gyerek őszinteségével tárt fel mindent magáról, a nőügyeit is, azt se tagadja, el akar menni innen, ahol minden csak a múltra emlékezteti. Angliába megy? Ott fog dolgozni a BBC-nél? Ez olyan szúrás volt, hogy majdnem elvéreztem bele, persze csak mosolyogtam rá, mint aki nagyon is helyesli, rajtam ugyan nem fog észrevenni semmit, arra vigyázok. „Magda talányos” – mondja a napló 1947. augusztus 2-i feljegyzése. Hogyne lettem volna az, mikor minden erőmmel titkolni akartam: beleszerettem, és azt is eldöntöttem, ellenállok neki, engem nem fog beiktatni a gyűjteményébe. Hetente általában kétszer találkoztunk, egy alkalommal, mikor hazakísért, minden előzmény nélkül elkapott és megcsókolt. Úgy vágtam képen, hogy lerepült a szemüvege. Riadtan hajolt le érte, én meg elkezdtem rohanni, majdnem otthon voltam már, mire elfogott. „Mit képzel – kérdeztem tőle, fuldokolva a dühtől –, mi vagyok én? Új beszerzése? Menjen innen, látni sem akarom, hagyjon engem békében. Én vidéki vagyok, más háttérrel, más szokásokkal, más ízléssel. Engem csak akkor csókolhat meg valaki, ha én is akarom.” [...]
Később már békén hagytam a szemüvegét, megcsókolhatott, de úgy utálkoztam az életmódjától, hogy a szó szoros értelmében belebetegedtem a tudatba: ha megcsókol, elolvadnak a csontjaim, ha nem tartana, talán összeesném. Szenvedtem ettől a szerelemtől. „Magda lelki egyensúlya megbomlott” – riad meg a napló. Nem volt az én lelkemnek semmi baja, nekem a testi egyensúlyom bomlott meg, életemben először felelt a biológiám egy másik testnek. Minden, ami azelőtt volt, hogy a Spender-fogadáson találkoztunk, gyerekes szerelmeim, sután szépséges jegyességem naiv ujjgyakorlat volt ahhoz a szimfóniához képest, ami átzúgott rajtam, s amiről nem akartam, hogy felmérje a mélységét. Ha ez a szép tehetségét prédáló, magát pusztító ember nem lehet a férjem, legalább ne tudja meg, mit vagy mennyit jelentett nekem addig a nagyon is kurtának ígérkező ideig, amíg még itt van Magyarországon. [...]
*
Forrás: Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának – Jaffa Kiadó, Budapest, 2021 (Eredeti megjelenés éve: 1983)
„Ha vannak legendás házasságok, akkor Szobotka Tiboré és Szabó Magdáé az volt. Szellemi és lelki egységük mégis két különböző stílusú alkotót rejt magában. (...) . A Megmaradt Szobotkának az író házaspár, Szabó Magda és Szobotka Tibor négykezese, amely két áhított dologról közöl kellemetlen igazságokat: a sikerről és az igaz szerelemről. Az egyik keserves érzés, hogy a győztes szájában megkeseredik saját sikereinek íze, ha a hozzá legközelebb álló küszködését kell néznie, a másik pedig, hogy milyen húsba vágó fájdalom, ha pont a kiszolgáltatott időskor kezdetén marad magára az, aki öröknek hitte a véd- és dacszövetséget. A férj töredékes önéletírása és a feleség itt megkezdett gyászmunkája úgy fonódik össze ebben a könyvben, mint a közös öröklétre vágyó, fákká változó Philemon és Baucis egymásba kapaszkodó ágai.” (Szécsi Noémi)
A teljes könyvismertető itt: https://www.libri.hu/konyv/szabo_magda.megmaradt-szobotkanak--3.html
*
Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Szobotka Tibor (Budapest, 1913. március 19. – Budapest, 1982. február 26.) József Attila-díjas magyar író, műfordító, irodalomtörténész, pedagógus, az irodalomtudományok kandidátusa.
*
Fotó: Szabó Magda és Szobotka Tibor (Könyves Magazin)
(Szerk.: Rencsisovszky Kata)
