05/04/2026
Lehet fájni, lehet belehalni - de fel is lehet támadni.
Temérdek sűrű és mindent átkódoló energia zúdul ránk. Végérvényessé válnak bennünk érzések, véglegessé válnak helyzetek, kikristályosodik, hogy mit is akarunk, és még ha nem is tudjuk most esetleg rögtön meglépni, az már teljesen biztos, hogy eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan nincs visszaút.
Már tudjuk, hogy mit nem akarunk, mi az, amit nem csinálnánk vissza, értjük, hogy miért váltak le azok, akik leváltak rólunk, és hiába fáj, pontosan érezzük, hogy nem lehetett másképp.
Ha magunkba nézünk, az elmúlt évek, hónapok folyamataira, látjuk, hogy honnan indultunk, látjuk, hogy miket küzdöttünk.
De emberek vagyunk, akiknek az élet nagyon sokszor bizony fáj...nem azt nézzük, hogy mennyi mindent megküzdöttünk, hogy túléltük, hogy minden ellenére talpon maradtunk, hogy végig tudtuk csinálni. Azt nézzük, hogy mennyi veszteség, fájdalom volt benne, mennyi minden alakult úgy, ahogy nem szerettük volna, és az elme annyira be van kódolva a múlt sebeihez való kötődésre, hogy hiába igyekszik megmaradni a jelenben, a mélyben ott ülnek a haloványan vagy erősebben sajgó fájdalmak, amiktől bizonytalan, kényszeres, szorongó, reflexből élő felnőttek lettünk.
A mostani pillanatok életet csepegtetnek oda, ahol kihunyni látszik. Megtart ott, ahol nem szabad még elengedni, de elfoszlik ott, ahol valaminek mennie kell. Van egy csodás növényünk, a Chelidonium, a vérehulló fecskefű, a növénybe zárt napsütés, aminek van egy mélységes homeopátiás mondata, szinte egy mantrához hasonló.
"Életet a halni akaró testbe!"
Most, amikor szó szerint hallani, ahogy feldübörögnek az energiák a térben, ahogy sokasodik a Kosban, az életet adó jegyben állomásozók száma, ahogy az Uránusz készülődik a jegyváltására, egyszerűen nincs ember, aki ne érezné valahogyan azt a felvillanyozottságott, azt a bődületes elektromágnesességet, amivel mindenünket átmossák most. De ez egy belehalós pillanat, egyáltalán nem könnyű...
Olyan ez, mint egy defibrilláció.
Amikor újraélesztenek.
Mint amikor már nincs más esély csak egy teljes elernyedés, amiben az eddigi élet kihuny és új löket érkezik helyette.
Egy más impulzus, egy más mintázat.
Nem mi alakítjuk ezeket az energiákat most. Ennek az illúzióját engedjük el. Mi már csak igazodunk hozzájuk.
Mindaz, ami átszűrődik most rajtunk, nem kér engedélyt, nem válogat és nem érdekli az sem, hogy szeretnénk-e. Egyetlen, jól kitapintható lüktetése van, mint egy pulzus, ami át akar vinni azon a halálon, ami végül most egy új életbe vezet.
Lehet, hogy nem abba, amit mi emberként elképzeltünk, lehet, hogy máshogy kell adaptálódnunk majd hozzá, lehet, hogy hétmérföldes léptekkel kell dolgoznunk magunkkal a jövőben, de olyan erőtérbe érkezünk, amit Ember nem látott még, amióta földi létet választott.
Most nem annak az idejét éljük, amikor lemondanunk kell. Most annak ideje van, amiben hiába állunk szétroncsolva az elmúlt évek után, valami akkor is makacsul kapaszkodik bennünk az életbe, a továbbhaladásba. Még akkor is, ha minden nap elmondtuk magunknak, hogy nem megy tovább, mégis itt vagyunk.
Mert a bennünk Élő visz tovább.
És amíg Ő nem mond le rólunk, addig mi sem mondhatunk le magunkról és a világról sem.
Ha Ő hitt benne, akkor mi sem tehetünk mást.
Eszter 🤍
Csillagszirmok
🔒 A megosztásokat köszönöm!
Az oldal bejegyzett védjegy oltalom alatt, a teljes tartalom pedig szerzői jogvédelem alatt áll. Írást továbbvinni csak közvetlen megosztással, vagy az eredeti bejegyzésre mutató linkkel lehet!
(Kép: Pinterest)
