23/07/2026
Emlékbeszéd Köröstarcsán, a holokauszt zsidó áldozatainak emléktábla avatásán.
Amikor táblát avatunk, és az áldozatokra emlékezünk, eszembe jut egy azóta is igencsak vitatott kérdés, amit a holokauszt utáni nemzedék annak idején önmagát marcangolva vetett fel. Ez nem egyéb volt, mint magának
a Jóistennek perbefogása: hogy engedhette meg azt a népirtást, melyet a zsidó néppel szemben elkövetett?
Természetesen ez nem történettudományi, hanem etikai, filozófiai, teológiai kérdés, mely nem csak a zsidóság, de minden áldozat részéről feltett önmarcangoló kérdés.
Elie Wiesel (1928-20016), Nobel-díjas író, maga is túlélő fogalmazta meg a vádat egy elbeszélésben, illetve színműben, Isten pere címmel (Le proces de Shamgorod /fr./; The Trial of God /ang./). Néhány túlélő úgy döntött vád alá helyezik Istent, mert elhagyta őket, és nem akadályozta meg a katasztrófát.
Szabályos bírósági eljárást folytattak le, ügyésszel védővel és bíróval.
A vád: Isten hallgatott. Nem tett semmit, amikor kellett volna.
Az eljárás végén a bíró meghozta az ítéletet: „Isten bűnös!”
A jelenlévők feltették a kérdést: mit tegyünk ezután?
Imádkozzunk Istenhez!
Pinchas Lapide (1922-1997) zsidó teológus, diplomata hasonló kérdést tett fel, de már a zsidó-keresztény együttélés és a túlélők felelőssége viszonylatában: mit csinált Isten a szenvedésben „Gott im Leid”? Hol volt Auschwitzban Isten? Ez Nietzsche megállapítását igazolja: Isten halott („Gott ist tot”)?, ami nyilván elvetendő érv.
Gondolkozzunk el, vajon ezekre a súlyos kérdésekre tudunk-e elfogadható választ adni? Ha Wiesel bírósága meg is hozta az ítéletet, a túlélők számára ez mégsem hozhat megnyugvást. A biblia Jób történetére sokan, így Lapide is hivatkozik, az önmarcangoló vád nem segít, még katasztrófák sorozata végén is csak előre szabad és érdemes tekinteni, de még ezzel az előre tekintéssel sem feledkezhetünk meg arról, ami Auschwitzban és sok más helyen a holokauszt idején történt. 1990-ben Raj Tamás rabbi egy megemlékezésen mondta a következőket:
„A zsidóság gyakran marcangolja magát azért a tragédiáért, ami vele történt. Ez nem helyes! Jegyezzük meg, az antiszemitizmus nem a zsidóság ügye, hanem a zsidóság tragédiája.”
Amikor felavatjuk a Kőröstarcsáról elhurcolt zsidó áldozatok emlékét megörökítő táblát:
-gondoljunk mindazokra akik áldozatai lettek a vészkorszak kegyetlen viszonyainak, mennyi-mennyi sokra hivatott élet pusztult oda,
-de azokra a felelősökre, csendőr hivatalnokokra is, akik mindezt véghez vitték, közreműködtek benne,
-miként azokra is, akik a zsidóellenes gondolatot a társadalomba beoltották.
Táblánkon, amit avatunk, ezért olvasható, és nem véletlenül:
„A holokauszt nem a gázkamrákkal kezdődött.”