ÉLESDI MŰHELY
Az ötperces sikertörténetek korában élve már-már mitikus távlatba vész az a majd tizennégy évvel ezelőtti idő, mikor a Magyar Képzőművészeti Egyetemen másodévesek egy csoportja időt és helyet keresett a bennük élő képek megfestésére, faragására. Természetes egyszerűséggel, önmagából építkezve alakult ki egy társaság, emberi-szakmai közösség, talán gyorsabban és kiszámíthatatlanabb
ul, mintsem értelmezni lehetett volna, vagy jövőjét megjósolni . A jelenség régebbi előzményre vezethető vissza, Marosvásárhelyen tanult együtt a Művészeti Líceumban hat, később Budapestre került diák, közösen magávalvivén egyéni sikereiket, tudva örülni a másik eredményeinek, tudva becsülni a jószándékú kritikát. A párbeszédnek ez a tinédzserkoron edződött közvetlensége máig meghatározza az Élesdi Műhely belső világát, ezt a nyelvet használják a csoport magyarországi tagjai is, kikkel együtt értek személyiségekké a csoport tagjai. Közös éveink krónikája az élesdi Bodoni család gyűjteménye, melynek darabjairól leolvasható együttes és egyéni fejlődéstörténetünk. Stiláris vagy ideológiai irányt eleve nem kerestünk, a magához képest továbblépést kereste mindenikünk és ehhez ott voltunk egymásnak tanulságnak, motivációnak . A közös munka nem szűnt meg az egyetemi mestereinkhez visszatérve, otthon voltunk egymás műtermében tanév közben, ahogy Kis-Tóth Ferenc festőművész tanyáján is, volt időnk külömbözőségeinket megtartva egymáshoz csiszolódni. Szándékosság nélkül modelleztük kicsiben a plurális paradigmák életképességét, s nem sokat törődve a széljárással minduntalan megpróbáltuk a "jó" mű létrehozását. Igazából ezt tesszük ma is, kicsit tapasztaltabban, sok kerülőutat magunk mögött tudva. Jellemző módon egyikünk sem bújt a mesterség technikai kulisszái mögé, az alkotáshoz való őszinteség megköveteli az újrakezdés ártatlanságának rituális megismétlését. és különös módon egyfajta életigenlés jelentkezik közös nevezőnek karakteresen elkülönülő világaink között: talán ez az, amit (képzőművészként is) együtt szeretnénk mondani.
