21/07/2026
🌞🤔☝️🌞
Amikor a legnagyobb ellenfelünk a saját belső hangunk 💫
Kinek ismerősek ezek a mondatok?
--> Jaj, ezt megint elrontottam. Annyira hülye vagyok. Miért vagyok ilyen béna? Én ehhez úgysem értek. Nekem ez biztos nem fog sikerülni. Mindig mindent elrontok. Mások ezt sokkal jobban csinálják. Soha nem leszek elég jó...
✨️ Sokan azt hisszük, hogy ezek csak ártatlan mondatok, pedig nem azok, mert ezek a belső kritikus hangjai.
Az a belső hang, amely nem bátorít, nem támogat és nem emel, hanem folyamatosan minősít, hibát keres és azt sugallja, hogy nem vagyunk elég jók.
✨️ Azt hisszük, hogy ez a hang a sajátunk, pedig valójában nem teljesen. Gyerekként abból tanultuk meg hogyan viszonyuljunk önmagunkhoz, ahogyan a környezetünk viszonyult hozzánk.
✨️ Ha sok elfogadást, biztatást és érzelmi biztonságot kaptunk, akkor ezekből épülhetett fel egy támogató és szeretetteljes belső hang.
Ha viszont gyakran ért bennünket kritika, megszégyenítés vagy azt éreztük, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha jól teljesítünk, akkor ezek az üzenetek is belénk épülhettek.
✨️ A pszichológia szerint ebben különösen fontos szerepe van az anyai minőségnek, hiszen gyerekként leggyakrabban az anya tükrén keresztül tanuljuk meg, hogy hogyan tekintsünk önmagunkra.
Ahogyan vigasztalt, elfogadott vagy éppen kritizált bennünket, kijavított minket vagy kiemelte a hibáinkat, akkor abból idővel kialakulhat az a belső hang, amellyel később mi is beszélünk önmagunkhoz és másokhoz.
A belső kritikusunkat az apai minták, a család, a pedagógusok és más meghatározó kapcsolataink is formálják.
✨️ A probléma nem az, hogy van belső kritikusunk, hanem az, ha átveszi az irányítást.
Ilyenkor újra és újra lejátszuk magunkban ugyanazokat a hibákat, nehéz elengedni egy rosszul sikerült helyzetet és olyan szavakkal illetjük magunkat, amelyeket valószínűleg egy számunkra fontos embernek soha nem mondanánk.
Ebből könnyen kialakul az önostorozás, önbüntetés és nem engedjük meg magunknak a pihenést, haragszunk magunkra minden hibánk miatt és nehezen bocsátunk meg önmagunknak.
✨️ A belső kritikus egy védekező mechanizmus, vagyis régen azt tanultuk meg, hogy ha mindig szigorúak vagyunk magunkkal, akkor talán elkerülhetjük a hibákat, kritikát vagy az elutasítást.
Régen ez valóban segített alkalmazkodni és túlélni, de felnőttként sokszor már nem véd bennünket, hanem korlátozza az önbizalmunkat és a kapcsolatainkat.
Nemcsak önmagunk felé, hanem mások felé is kivetítjük. Külvilág felé is nagy elvárásokkal lehetünk és automatikusan a fókuszunk a hibáikon van. Nehezen fogadjuk el, ha valamit nem jól csinál a másik.
Hogyan fogadjuk el a másik embert olyannak amilyen, ha magunkat sem fogadjuk el?
Önmagunkat vetítjük ki a külvilágra.
🌿 Ha olvasás közben magunkra ismertünk, az nem azt jelenti, hogy velünk bármi baj lenne, mert ez egyszerűen egy megtanult működés és ezen változtatni is lehet.
Ez nem egyik napról a másikra történik, hiszen a belső kritikus valószínűleg még sokszor meg fog szólalni automatikusan, hiszen belénk rögzült és egy folyamat, amíg szépen átformáljuk.
🌿 A különbség az lesz, hogy egy idő után már nem hiszünk el neki mindent. Tudatosan vegyük észre, ha úgy beszélünk magunkal és figyeljük meg. Ilyenkor megállhatunk egy pillanatra és feltehetünk magunknak egy másik kérdést:
„Mire lenne most igazán szükségem?”
Lehet, hogy a válasz egy kis pihenés, egy mély levegő, egy új nézőpont vagy egyszerűen az, hogy elfogadjuk, hogy a hibázás az emberi működés része.
🌿 Ugyanabból a helyzetből lehet azt mondani:
"Már megint elrontottam...", de lehet azt is, hogy "Ez most nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mit tanulhatok belőle?"
Ugyanaz a helyzet csak egy egészen más belső párbeszéd.
🌿 A belső párbeszédünk magunkkal lehet pozitív és emelő is, aki a barátunk, szeret minket, megengedi, hogy hibázzunk és elfogad olyannak amilyenek vagyunk.
Nem tökéletesek vagyunk, hanem valódiak és ez az, ami igazán szép és egyedi 🤍
