29/06/2026
Endrédy Vendelt 1951. Június 28-án 14 év börtönre ítélték.
Részletek Endrédy Vendel cisztercita szerzetes, zirci apát börtönéveire való visszaemlékezéseiből.
"Első kínvallatásomra egy elegánsan berendezett szobában került sor. Meztelenre
vetkőztettek, majd egy fiatal ávós tiszt előtt kellett guggoló gyakorlatokat végeznem. Az ávós csizmáját minden guggolásnál meg kellett csókolnom. Addig tartott ez, amíg össze nem estem. Közben kérdésekre kellett felelnem. Többszöri elájulás után a pincebörtön büntetőcellájába kerültem. Két hetet töltöttem a két méterszer egy méter harmincas kriptaszerű zárkában. A priccs fölött vezetett a szennyvíz csatorna, mely állandóan csöpögött. Alig feküdhettem le, s csak napközben, ülő helyzetben tudtam aludni egy keveset. Takarót nem kaptam. November volt. Fáztam. Ezekben a szörnyű napokban legfőbb imádságom ez volt: bárcsak az Úristen magához szólítana, nehogy vallomásommal bárkinek ártsak. [...]
A jelenlévő detektívek az arcomba köptek. Az alezredes kérdésére, hogy a kínvallatáson kívül tudnak-e más eszközt akaratom megtörésére, a három ávós tiszt nemleges választ adott. Ekkor áthurcoltak abba a szobába, ahol első alkalommal megkínoztak. Ugyanaz a három ember fogadott: egy hatalmas termetű őrnagy, egy főhadnagy és egy civil ruhás. Ismét meztelenre vetkőztettek és összeesésig tornáztattak. Közben valamiféle lapos tárggyal hatalmas ütéseket mértek a hátamra. Ennek következtében két-három napig nem tudtam mozdítani a fejemet. Erős rúgásokat kaptam a gerincemre is. Az ütések és rúgások nem okoztak éles fájdalmat, de öntudatom pillanatokra ki-kihagyott, bár nem hiszem, hogy elájultam volna. Arra koncentráltam, nehogy rosszul szóljak, s a hozzám intézett kérdések özönére azonnal válaszoljak. Mert ha nem, hallgatásomat beismerő vallomásnak tekintik.
A fizikai megpróbáltatások többféle változatát kellett kiállnom. Arccal a fal felé állították, homlokomhoz szorított, ceruza nagyságú fémtárgyon kellett megtámaszkodnom. Sarkam alá szögekkel és tűkkel kirakott lapot helyeztek. Izzásig hevített rezsót tettek két oldalamhoz. Mikor összeestem, elkapták a szöges deszkalapot, és néhány rúgással talpra állítottak. Másik módszerük a guggoltatás volt. Tíz-tizenöt kilogrammos súlyokat adtak a kezembe, a lábam alá helyezett éles szögek felett kellett guggolnom, az összeesésig. Ilyenkor is ütésekkel, rúgásokkal térítettek magamhoz.
Villanyárammal is kínoztak. Ajkamba, szemembe, orromba, fülembe, sőt szeméremtestembe is áramot vezettek.
A keresztcsókoltatás abból állt, hogy egy fém keresztet és egy fém lapot, az
„evangéliumos könyvet” kellett megcsókolnom. Az áramkör a kezem és az ajkam között záródott. Azt mondták, ha igazat vallok, nem lesz semmi bajom, ha nem mondok igazat, akkor megráz és belepusztulok. Kétfillér nagyságú égett seb maradt a számon. Amikor összeestem, a padlón lévő valamilyen éles tárgy megsebezte a térdemet, s a sérülés tenyérnyi gennyes sebbé fertőződött. Két ávós orvos a legnagyobb gonddal kezelte a sebeimet. Az egyikük megkérdezte: mi történt magával? – Halkan feleltem: tegnap a vallatásnál… Ekkor a spanyolfal mögül előlépett az egyik ávós, és durván közbeszólt: a lépcsőn esett el!
A kínvallatások során egy idő múlva már nem éreztem, hogy ütnek. Néha a börtönőr
szólt, hogy töröljem le a vért a homlokomról. Nekem már föl sem tűnt.
Kétheti alvatlanság után, amikor mindkét térdem sebes volt már, átvittek egy igen piszkos helyiségbe. Ezt nevezték írószobának. Itt íratták a rabokkal életrajzukat és beismerő vallomásukat. Nagyon fáradt voltam, ledőltem a vértől és a gennytől mocskos ágyra. Ekkor egy felcser lépett be, kezében injekciós tűvel. Azt mondta, az orvos küldte, és olyan injekciót kapok, mely sokkal hatásosabb az altatónál. Két adagot nyomott belém. Tíz perc elteltével csak azt éreztem, valami furcsa történik velem. Így, ebben a megnevezhetetlen állapotban azonnal kihallgatásra vezettek, mely egész éjszaka tartott. Ezek voltak életem legkínosabb órái. Minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy ura maradjak értelmemnek és akaratomnak. Nyilvánvalóvá lett, hogy valamiféle kábító anyagot fecskendeztek belém. Sikerült megőriznem önkontrollomat. Ám sem később nem tudtam, és ma sem tudok visszaemlékezni arra a szörnyű éjszakára. Nem tudom, miket kérdeztek.
[...]
Hatéves börtönéletem szenvedéseit semmi földi kincsért nem adnám oda. Óriási értéktöbbletet kaptam ezáltal. Nem haragszom senkire bántóim, kínzóim közül. Szeretek értük imádkozni úgy szívből, igazán. Ott is találkoztam igazán jó emberekkel."
(Endrédy Vendel portréjának forrása: A világháló
A visszaemlékezés teljes szövegét lásd: Elmer István: Börtönkereszt Börtönviselt katolikusok visszaemlékezései)
