07/08/2026
Ma lenne 86 éves István Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, a Magyar Versmondók Egyesületének egykori tiszteletbeli elnöke, akinek emlékét az orfűi Horizont-idéző ParkMotel és Verspark is őrzi: külön sétány viseli ott a nevét.
Bella István Székesfehérváron, 1940. augusztus 7-én született, de költőként talán egész életében egy kicsit Sárkeresztúrról érkezett. Abból a Fejér megyei faluból, ahol gyermekéveit töltötte, ahol édesapja tanító volt, és ahonnan magával vitte első emlékeit, a táj és az emberek világát, a magyar szó ízeit – és egy olyan veszteséget is, amelytől később sem tudott, talán nem is akart egészen elszakadni.
Édesapja, idősebb Bella István karpaszományos tizedesként vonult be a második világháborúba. Kisújszállási hadifogságba került, majd 1944 novemberét követően meghalt; halálának pontos körülményei bizonytalanok maradtak. A kisgyermek Bella életében így nagyon korán megjelent az apa hiánya. Ez a hiány később költészetének is része lett, és ott visszhangzik egyik jelentős versében, a Halotti beszédben is.
A sors azonban adott mellé olyan embereket, akik segítették. Édesanyja mellett közéjük tartozott Tanka János költő és tanító is, aki sokat tett az ifjú Bella Istvánért.
Tehetsége korán megmutatkozott. Tizennégy éves volt csupán, amikor Hazafelé című versét közölte a Fejér megyei napilap. A székesfehérvári József Attila Gimnáziumban tanult tovább, miközben a család igen szerény körülmények között élt: édesanyja betanított munkásként dolgozott, az ő fizetése és a nagymama özvegyi nyugdíja jelentette a megélhetés alapját.
Az irodalom viszont már ekkor otthon volt az életében. Sárkeresztúri iskolásként olvasta az Irodalmi Újságot, a Csillagot és az Új Hangot, gimnazistaként pedig egyre mélyebben merült el a kortárs magyar irodalomban.
Tizenhat éves volt, amikor elérkezett 1956. A forradalom eseményei őt is magukkal ragadták. Verset írt – amelyet szerencséjére nem közöltek –, és nem maradt puszta szemlélő sem: több megmozdulásban részt vett, a Székesfehérvárhoz közeli Csórra élelmiszert és ruhát vitt, és gyűjtött a Budapesten küzdők számára.
Az egyetem kapuja elsőre nem nyílt meg előtte. Később azonban felvették az ELTE magyar–könyvtár szakára, és ezzel párhuzamosan egyre közelebb került ahhoz a világhoz, amelynek hamarosan maga is meghatározó szereplője lett. A hatvanas évek közepén részt vett a Tiszta szívvel című antológia megszületésében, verseit közölte az Új Írás és a Napjaink.
Ezekben az években formálódott az a költői közösség is, amely „Hetek” néven vonult be a magyar irodalomtörténetbe. Bella István mellett Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon tartozott hozzá. József Attila hagyománya számukra egyszerre jelentett esztétikai és erkölcsi örökséget, miközben Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc költészete is fontos előzményt jelentett számukra.
Bella István azonban ezen a közös tájon is összetéveszthetetlenül a saját útját járta.
Költészetében egymásra talált a népköltészet ősi emlékezete, az archaikus magyar nyelv és a huszadik századi modern líra. Rendkívüli érzéke volt a nyelvhez. Nem egyszerűen használta a szavakat: játszott velük, szétszedte és újraalkotta őket, régi jelentéseket ébresztett fel, újakat teremtett. Verseiben újra és újra megszólalt a dal – hol fájdalmasan, hol játékosan, hol szinte ráolvasásszerű erővel.
Első verseskötete, a Szaggatott világ 1966-ban jelent meg. Már ebben kirajzolódott mindaz, ami későbbi költészetét is meghatározta. Ott volt benne Sárkeresztúr, a falusi gyermekkor, az árvaság, a nélkülözés, a korán megismert veszteség – és az a nyelv, amelyből Bella István később saját költői világot épített.
Kötetei ezután sorra jelentek meg, bár pályáján akadtak hosszabb időszakok is, amikor ritkábban publikált. Olyan emlékezetes verseket hagyott ránk, mint a Halotti beszéd, a Sárkeresztúri ének, a Testamentom, a Szeretkezéseink, az Önarckép vagy az Igék és igák. Külön fejezetet jelentenek gyermekversei és zenéhez kapcsolódó művei, mindenekelőtt a Margit-passió.
És miközben saját nyelvét építette, más népek és más költők hangját is közel hozta a magyar olvasókhoz. Műfordítói munkásságának különösen fontos része volt a finnugor népek folklórjának közvetítése, valamint a lengyel irodalom több alkotójának magyarra fordítása.
Élete nem csupán az íróasztal mellett telt. 1971 és 1977 között üzemi újságíróként dolgozott a Magyar Papírnál, közben a Papíripari Vállalat népművelője volt. Könyvtárosként dolgozott a Ganz–MÁVAG-nál, hosszú időt töltött az Élet és Irodalom szerkesztőségében, tagja volt az Árgus folyóirat szerkesztőségének és munkatársa a Magyar Naplónak. A kilencvenes években a székesfehérvári Városi Televízió főszerkesztője lett, a rendszerváltás után pedig a Beza Bt. keretében könyvkiadással is foglalkozott.
Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának, 2003-tól pedig a Digitális Irodalmi Akadémiának.
Bella István 2006. április 20-ára virradó éjszaka hunyt el Budapesten.
Húsz esztendeje nincs közöttünk, de egy költő jelenlétét aligha lehet pusztán években mérni. Ott marad a könyvekben, a felolvasott és elmondott versekben, egy-egy sorban, amely váratlanul eszünkbe jut. És ott marad azok hangjában is, akik újra meg újra megszólaltatják a műveit.
Talán ezért is különösen fontos számunkra, versmondók számára Bella István öröksége. A Magyar Versmondók Egyesületének tiszteletbeli elnökeként nemcsak alkotóként kapcsolódott hozzánk: hitt a kimondott vers erejében, abban, hogy a költészet akkor válik újra élővé, amikor valaki hangot ad neki.
Ezt az emléket őrzi Orfűn is a Horizont-idéző ParkMotel és Verspark, ahol sétány viseli Bella István nevét. Egy út egy költőről – talán nem is lehetne ennél egyszerűbb és szebb jelképet találni. Mert a verseknek is útjuk van: elindulnak attól, aki megírta őket, és továbbmennek azokkal, akik olvassák, mondják, hallgatják és továbbadják őket.
Ma, augusztus 7-én, születésének 86. évfordulóján Bella Istvánra emlékezünk – és arra a különös, játékos, fájdalmas és összetéveszthetetlen nyelvre, amelyet ránk hagyott.
❤️🤍
Bella István: Csönd van
Egy sárga körfűrész néhányat perdül
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
érzem a fűrészporszagot.
Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
nyarával, papírrepülőivel.
Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
a friss, jó levegőn.
A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
számon s a szerszámokon.
(Fotó: MTI / Kovács Attila)
