23/09/2026
Egy 1-es típusú diabétesszel élő gyerek az iskolában olykor olyan dolgokat tehet, amit a társai nem.
Ránézhet a telefonjára, mert azon látja a vércukrát.
Ehet az óra közepén, mert hipoglikémiát kell kezelnie.
Kimehet inni vagy mosdóba.
Segítséget kérhet egy felnőttől a diabétesze kezeléséhez.
Kívülről mindez akár kivételezésnek is tűnhet.
Pedig nem előny. Annak a feltétele, hogy ugyanolyan biztonságban vehessen részt az iskolai életben, mint a többiek.
És nagyon nem mindegy, hogyan beszél erről a környezet.
Mert ha egy gyerek újra és újra azt hallja, hogy „neked ezt persze szabad”, „már megint miattad kell…” vagy „te mindig kivétel vagy”, könnyen azt tanulhatja meg, hogy a saját szükségleteivel terhet jelent másoknak.
Ez pedig oda vezethet, hogy legközelebb inkább nem szól.
Nem néz rá a vércukrára.
Nem eszik, amikor kellene.
Vagy megpróbál minél kevésbé „feltűnni” a diabéteszével.
AZ EGYENLŐ BÁNÁSMÓD NEM MINDIG AZT JELENTI, HOGY MINDENKIVEL PONTOSAN UGYANÚGY BÁNUNK.
Néha azt jelenti, hogy megadjuk azt, amire az adott gyereknek szüksége van ahhoz, hogy, ugyanúgy tanulhasson, játszhasson és tartozhasson a közösséghez.
Találkoztatok már azzal, hogy a diabétesz kezeléséhez szükséges engedményt „kivételezésként” értelmezték az iskolában?
Írjátok meg, ha szívesen megosztanátok a tapasztalatotokat.
Egy olyan világért dolgozunk, ahol a diabétesszel élőket nem a diabéteszük határozza meg.
