15/03/2026
A férfinek hazája volt,
a nőnek otthona,
a férfié a parlament,
a nőé a szoba,
hová a fáradt férfifő
mint révbe, visszatért,
hol békét, ártatlan derűt
és megnyugvást remélt.
De olvastak az ifjú nők
és szólt a zongora,
hömpölygött, mint az áradat,
reform, romantika,
és szabadság és szerelem
úgy összetartozott,
mint a választott férfivel
szerelmes asszonyok.
A csitrik függönyök mögül
lesték Vasvári Pált,
a Szendrey-lány megszökött,
lapokban publikált,
rokonát, Wesselényijét
imádta Polika,
és Angliában agitált
Pulszky Terézia,
a március felpezsdített
szűk otthont, tág hazát,
s a reménység a lelkeket
mint bor hatotta át.
Csatába ment a katona
a nagy eszmék után,
vele maradt a szerelem,
hátramaradt a lány –
dörgés, villámlás: ágyú, kard,
esőz a honfivér
– s amelyik nő nem menekül,
mit is tehetne? Vár.
Az asszonyé a vakremény,
a férfié a tett –
de férfié lesz a remény
és asszonyé a tett:
mert leng a fekete-piros,
a gyász, vér zászlaja,
Világosnál lement a nap,
s tán nem kel fel soha –
veszve szabadság, szerelem,
és harcos ifjai –
a tiprott földből a remény
hogy sarjadhatna ki?
Ablaknál áll a feleség,
ajtóban az anya:
és elesettet, bujdosót
mind visszavár – haza.
A reformkori nők című régi-régi versem, kötetben nem jelent meg. Emlékezzünk őrájuk is, ez itt az ő órájuk is. Az akkori nők sem csak vártak, a kereteik közt nagyon is cselekedtek, nekik köszönhetjük, hogy mi még többet tehetünk. Ez a mostanában többször előkerülő korabeli kép mutatja, hogy milyen sokan voltak az írással foglalkozó, elismert nők, akiket sokáig elfeledtettek, ma kezdjük újra érteni és értékelni őket, szerencsére nemcsak női kutatóknak köszönhetően (de hát, jobbára mégis). Hazánknak rendületlenül.
