10/06/2026
Az újpesti bőripar egyik legfontosabb segédiparága volt.🙂
Cigányok az új élet útján
Tíz esztendővel ezelőtt még behúztuk a nyakunkat és elinaltunk, ha „koszos cigány”-nak mondtak bennünket... Most azonban már emberszámba vesznek, és barna bőrünk ugyanannyit ér, mint a fehér, ha megdolgozunk a becsületért. Az új élet öröme e meglelt boldogság melege árad Dráfi Lajos minden szavából. Dráfi elvtárs kétszeres sztahanovista, a helyi ipar kiváló dolgozója, a legjobb szegkovács. Ahogy hallgatom és jegyzem, amit mond, érzem, hogy élete az egész iparos cigányság felemelkedését példázza. Dráfi Lajos mögött sokat próbák munkásélet, negyven munkával teli esztendő van. Ő is, mint annyi cigánygyerek, már hétesztendős korában oda állt az apja mellé, tanulta a szegkovács mesterséget. Tíz éves sem volt még és máris olyan szeget kalapált, hogy csodájára jártak. Attól kezdve ott tett az élete a „gödörben”. A szegkovács ugyanis gödörben dolgozik: beássa magát a földbe, úgy veri a faszén vagy a koksz tűzében izzított vasat az alacsony üllőn, amely a gödör szélén mellmagaságban van.
Újpest, Rákospalota és Budapest többi régi peremvárosa ma is őrzi még a szegkovács-udvarokat. A szegkovácsok munkájára a felszabadítás előtt is nagy szükség volt: kellett a sínszeg, fillérszeg, zsindelyszeg. Meg a többi szegfajta, amit csak a cigányok készít***ek. Mégse fogadta be őket közösség. Iparengedélyt nem kaptak, a társadalomból számkivetve éltek, akár a többi cigány kis iparos. a bognár, a kovács, a vályogvető. Munkájuk haszna a kereskedők és vállalkozók pocakját hizlalta'. Egy kiló szegért, amit a kereskedő két pengőért adott el, a cigány kovács 28 fillért kapott. Neki, magának 20—22 fillérbe volt a szeg kilója. Nagy szó volt. ha ötven-hatvan pengőt összekalapált egy hónapban. Hajnaltól késő estig talpon kellett lennie, anyagot guberálnia valamelyik ócskavas-telepen hozzá hordani háton a tüzelőt, bevinni a kész szeget a kereskedőhöz, s maga a termelőmunka — ez volt a cigány dolga. S hányszor megalázták, belegázoltak a becsületébe azért a keservesen megszolgált néhány garasért.
1945 után megváltozott a cigány iparosok élete is. Iparengedélyt kaptak, s a demokrácia törvénye biztosította számukra az emberi jogokat. De az igazi fordulat 1950-ben következett be. amikor megalakult a szövetkezet. Az indulás nem volt könnyű. Az alapító tagok elbeszéléséből tudom, hogy az első időkben a tagok - akárcsak „maszek" korukban — maguk mentek az ócskavas telepre anyagot guberálni. Pár mázsát tudtak csak megvenni egyszerre, mert nem volt pénzük többre. Azóta három év telt el, és ma már teherautó hordja ez anyagot, s a szövetkezei tagjainak száma tizenkettőről százötven fölé emelkedett.
A jászutcai Vastömegcikk és Szegkovács KTSZ havi forgalma megközelíti a millió forintot. A termelési tervben száznál is több cikk szerepel: a kovácsolt szegáru mellett vastömegcikkek, kéziszerszámok, sőt gépalkatrészek is. A tagság büszke rá, hogy a szövetkezet tudta vállalni a traktorlánctalpak megmunkálását, amire pedig jóval nagyobb üzemek sem vállalkoztak. Ok pedig már a tízezredik láncszem gyártásán is túl vannak. A cigány kisiparosok előtt falun és városban egyaránt a kisipari termelőszövetkezetek nyitották meg az anyagi felemelkedés útját ( Ez idő szerint csak a szegkovácsoknak kilenc szövetkezetük van országszerte.) A társadalmi megbecsülés is a szövetkezeti közösségekben emelte emberi rangra a múltban megvetett, lenézett cigány iparosokat. Dráfi elvtárs és társai is 1950-től, a szövetkezet megalakulásától számítják életük jobb napjait. Dráfi, a kiváló munkás, 1600—1800 forintot keres havonta, s az év végi osztaléknál 5—6 ezer forintra számít. Nem sokkal maradnak el tőle a többiek sem. (A szövetkezeti tagok egyharmada cigány.) Nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok is szépen keresnek. Az ő életűk legfeljebb annyiban különbözik a férjükétől fiaikétól, hogy még mélyebbről indultak. Beszéltem egy cigányasszonnyal, azzal kezdte, hogy nem árulja el a nevét, mert őszintén el akar mondani a múltról mindent...
Azelőtt abból éltem, hogy kártyát vet***em és koldultam — kezdte a vallomást. — Persze, ha „akadt” valami, „magamhoz vettem”, nem hagytam magában szomorkodni... Hát ebből az életből elég volt — folytatta, és nem sütötte le többé a szemét. — Nem vagyok már veszedelmes cigányasszony, aki elől elhúzták a szép kis gyereket, ne hogy megrontsa. Ma az utcán megsimogathatom a gyerekeket — senki sem kerget el tőlük... Ez az asszony ma, mint lakatos dolgozik a szövetkezetben. Arca őrzi még leánykori szépsége emlékeit, hollófekete haja fiatalosan csillog. Az új élet meg fiatalította. Havi keresete ezer forinton felül van. Minden megváltozott körülötte; jobban táplálkozik, szebben lakik, a fiát középiskolába adja. — Ha kimegyek az üzemből — mondja búcsúzóul —, mindig ránézek a falra, mert oda írták a nevemet a legjobbak közé. Erre nagyon büszke vagyok, a fiamat is elhoztam már, megmutattam neki. Az újjászülető élet útját új, bontakozó és egyre sokasodó tehetségeket egyengetik. De azért a régi virtust sem felejtették el a cigányok, ma is szépen cifrázzák a muzsikát. A szövetkezett zenekar tagjaivá! — egytől egyig mind szakmunkás — a kovácsműhelyben beszélgettem. Kiabálnunk kellett, hogy megértsük egymást, mert nagy ám itt a zaj. Csak úgy zuhognak a hatalmas csapások a formálódó vasra, és az arcok az előmelegítő tűzének rőt fényében izzanak. A gépkalapács mellett dolgozó brigád mindhárom tagja muzsikus. Csonka László, a brigádvezető, jó bőgős, de kovácsnak se rossz, hétről hétre 130—140 százalékra teljesíti a tervét. Csóka István, a brigád előmelegítője aki kontrás. Tőle kérdezem meg, nem megy-e a munka a muzsikálás rovására. — Nem bizony — feleli. — Nem vagyunk mi olyan csóré banda, hogy ne tudnánk muzsikálni. Engedélyünk is van, hogy akárhol játszhatunk — mondja és mutatja a hatósági engedélyt. — Gyakran játszunk a mieinknek is, ha mulatság van. Már pedig van elég, mert a fiatalság nagyon szeret mulatni. Mi meg jókedvünkben minden szépet belemuzsikálunk a nótákba, hadd teljék a kedvük benne. Ilyen úgysem volt az előtt, hogy' cigány húzta a cigánynak. Csóka István hirtelen felkapja fogójával a piros izzásig felhevített vasat. Amelyből a gépkalapács, a kiváló bőgős-brigadéros vezérletével kalapácsfejeket alakit. Zeng a kalapács, zúg a gép, dolgoznak az egykor lenézett, kigúnyolt cigányok. Akik nyomorult putriból becsületes munkáshoz méltó lakásba ‘költöztek, szépen keresnek, megismerték az együttes munka örömét és megtanulták: „egyik ember annyi, mint a másik.”
Dersi Tamás 1953.
