13/12/2024
A kétezres évek elején történt, hogy Keszthely-Kertvárosban össznépi dzsembori zajlott. Hogy milyen fesztivál volt, nem tudom már, a lényeg: sztárvendégnek Delhusa Gjont hívták. Előzenekarnak meg egy feltörekvő, ifjú helyi énekesnőt, aki akkor még gimnazista volt, de sorra nyerte az énekversenyeket. Ez voltam én.
A terv szerint 15 percet (3-4 dalt) énekeltem volna, ám érkezett a hír, hogy "Gjoni" késik. Mintegy másfél órát. Jött a szervező, hogy "tartsd a frontot". Volt nálam vagy 3 cd, zenei alapokkal (akkoriban még így ment), és letoltam életem első másfél órás koncertjét. Ingyen persze, mert hát nekem az volt A lehetőség. Ekkorra megérkezett "Gjoni", és a fáradtságtól a színpadról szinte lebukfencező tinilánynak kezet nyújtva annyit mondott: "Delhusa Gjon". Én erre azt válaszoltam, hogy "Tényleg?!", és otthagytam a francba. Zsigerből undorodtam attól az embertől, akiben annyi tisztelet nincs a közönsége iránt, hogy időben megérkezzen a saját koncertjére, és ha már késett, legalább egy bocsánat/köszönöm kiessen a száján, az őt a botránytól megmentő művész felé.
Azóta megtudtam, hogy a tenyérbemászó vigyora valószínűleg nem annak a ténynek szólt, hogy szórakoztattam, ezáltal ott tartottam a rá várakozó százakat, és ezáltal nem lett botrány abból, hogy nem érkezett meg, hanem hogy tinilány voltam... Ugyanis pár évvel később, amikor "Gjoni" 59 éves volt, megismerkedett egy 15 éves gyereklánnyal. A kapcsolat azóta is tart, immár 12 éve. Mondhatjuk, hogy a korkülönbség nem számít, de abban ugye megegyezhetünk, hogy egy 15 éves kislány és egy 59 éves bácsi "szerelme" beteges?
Ezek az esetek beleillenek a mostani botrány által kirajzolódó, fejletlen személyiségprofilba.
Delhusa "Gjoni" súlyosan nárcisztikus személyiség. Utálom, hogy lejáratták ezt a szót, mert amikor fontos lenne, már nincs súlya. Pedig jól leírja a mi "Gjoni"-nkat, aki úgy sztárkodta végig az életét, hogy szakmailag értékelhető, művészeti teljesítményt sosem tudott felmutatni. Legnagyobb slágerét, a Nika se perimenot is egy Manolisz Miciasz nevű, görög művész hat évvel korábbi dala "ihlette" (gyakorlatilag ugyanaz a dallam).
Órákat késik a fellépéséről (ahova egy órával korábban illik megérkezni ez a szerződésben is benne foglaltatik), fiatal, kiforratlan személyiségű lányokra ugrik, és arra hivatkozik, hogy neki több joga van, mint neked, kedves Olvasó. Lejárt igazolványt lobogtat, és súlyos személyiségzavarosként "baleseti helyszínelő"-nek nevezi magát.
Ne hasonlítsuk őt Kern Andráshoz, mert bár Kern András parkolása is bicskanyitogató, ő legalább nem arcoskodott közterületisekkel, nem lobogtatott lejárt igazolványokat, "csak" megállt ott, ahol tilos. Ő sem értette, hogy ez miért baj, ami szintén kérdéseket vet fel, de attól messze van, amit Delhusa művelt. Arról nem is beszélve, hogy kettejük közül az egyik egy Kossuth-díjas színművész, a másik meg egy "csibehúsra" gerjedő, vén kujon.
Ezt az embert egyszer s mindenkorra ki kéne vetnie magából a médiának, nem etetni a nárcizmusát. Ő azt is élvezi, hogy most "bántják", hiszen az áldozatszerep is roppant finom üzemanyag számára. Gjoni bácsi azonban folyik a csapból, hiszen a piaci alapon megélni kénytelen, kereskedelmi médiumok, amelyek között pont olyan feltételekkel indulnak a tényfeltáró cikkeket (is) közlő, magukat komoly hírforrásoknak láttatni vágyó portálok, mint a legócskább bulvároldalak, a hirdetőikből élnek. Akik pedig annak alapján fizetnek, hányan kattintanak a cikkekre. Márpedig Delhusa Gjonra sokan kattintanak. Igaz, hogy érdemi, új információt nem tartalmaznak ezek a cikkek, csak egy futóbolond pattogását járják körül, de az emberek csámcsogják.
Boldogabb társadalmakban, szerencsésebb korokban ez az eset nem hír lenne, hanem egy orvosi karton a pszichiátrián, ahova minimum megfigyelésre bevinnék ezt az alakot. Ahogyan az ő és Fanni asszony "szerelmi története" sem meghatódott műsorvezetők picsogásaként kerülne a vasárnapi ebéd elé, vagy a szerda reggeli kávéba, cukor helyetti negédeskedésül, hanem maximum oktatóanyagként szolgálna fiatal lányoknak, elrettentésül. De a mai kor és a mai társadalom már csak ilyen: valódi művészek is csak akkor kerülnek a fősodratú médiába, ha rossz helyre parkolnak, művészek helyett pedig öntetszelgő, indokolatlan jogosultságérzéssel és nagyzási mániával rendelkező, felfújt hólyagokat mutogatnak. Igen, én meg 40 évesen boomerkedem. Ha már a boomerek tapsolnak az értékválságnak (tisztelet a szintén szenvedő kivételnek).
Bálint Natália – Oszd meg bátran!
(A cikk másolásához, részben vagy egészben, sajtóban vagy közösségi médiában történő idézéséhez semmilyen formában, még forrásmegjelöléssel sem járulok hozzá.)
