23/10/2025
1956 OKTÓBER 23-RA EMLÉKEZÜNK - MÁRAI SÁNDORRAL
A magyar író, költő, újságíró Márai Sándor - eredeti nevén Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik 1900. április 11-én született Kassán (ma Szlovákiához tartozik).
Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy gyermekeik megfelelő polgári neveltetést kapjanak. Márai Sándorhoz hat és kilencéves kora között házitanító járt hozzá. Iskolai tanulmányait több gimnáziumban végezte: a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában, a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett 1917-ben.
1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait az egyetem jogi karán kezdte, majd átiratkozott a bölcsészkarra. 1919-ben a Tanácsköztársaság lelkes támogatója volt, és újságíróként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Lipcsében folytatta tanulmányait, onnan Frankfurtba, majd Berlinbe ment. Tanulmányait nem fejezte be, a tizedik félév után több újság állandó munkatársa lett. Sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Németországban 1923-ig élt, itt ismerte meg feleségét Matzner Ilonát (Lolát) is, akivel 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten. Csak polgári szertartás volt, mivel Márai Sándor római katolikus, Lola pedig izraelita vallású volt.
1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. 1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre. Márai Sándor korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált.
A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot. Márai, feleségével (aki 1936-ban áttért a katolikus vallásra) együtt március 23-án elhagyta Pestet és Leányfalura költözött. A szövetséges bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával Budapest II. kerületébe költözött, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.
A kibontakozó szovjet elnyomással nem tudott élni. 1948-ban ezért döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. Először Svájcba mentek, majd Olaszországban, a campaniai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. 1952-ben elhagyták Európát és kivándoroltak Amerikába, ahol New Yorkban éltek.
A következőket jegyezte fel naplójába:
„Tizedik hónapja élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség.[31] „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá.
Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…”
Az 1956-os magyarországi eseményeket mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, addigra a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet hazájának a bajban. New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a „Mennyből az angyal” című versével üzent a magyaroknak.
Márai Sándor: Mennyből az angyal
Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
1956, New York
WIR ERINNERN UNS AN DEN 23. OKTOBER 1956 – MIT SÁNDOR MÁRAI
Der ungarische Schriftsteller, Dichter und Journalist Sándor Márai – ursprünglich Sándor Károly Henrik Márai Grosschmid genannt – wurde am 11. April 1900 in Košice (heute in der Slowakei) geboren.
Seine Eltern legten großen Wert darauf, dass ihre Kinder eine bürgerliche Erziehung erhielten. Sándor Márai wurde zwischen seinem sechsten und neunten Lebensjahr von einem Privatlehrer unterrichtet. Seine Schulausbildung absolvierte er an mehreren Gymnasien: dem Košice-Gymnasium der Premontrei-Chorherren von Jászóvár, dem Katholischen Gymnasium der Königlichen Universität Budapest und dem Katholischen Gymnasium Prešov. Sein Abitur machte er 1917 in Prešov.
Im Herbst 1918 zog er nach Budapest. Er begann sein Studium an der juristischen Fakultät der Universität und wechselte dann zur Fakultät für Geisteswissenschaften. 1919 war er ein begeisterter Anhänger der Räterepublik und arbeitete als Journalist. Nach dem Fall der Räterepublik hielt es seine Familie für sicherer, das Land zu verlassen. Deshalb setzte er sein Studium in Leipzig fort, von dort wechselte er nach Frankfurt und schließlich nach Berlin. Er brach sein Studium ab und wurde nach dem zehnten Semester fester Mitarbeiter mehrerer Zeitungen. Er reiste viel, las und sammelte Informationen, aus denen er die Themen für seine Schriften schöpfte. Bis 1923 lebte er in Deutschland, wo er seine Frau Ilona (Lola) Matzner kennenlernte, die er am 17. April 1923 in Budapest heiratete. Es war nur eine standesamtliche Trauung, da Sándor Márai römisch-katholisch und Lola Jüdin war.
1923 reisten sie nach Paris. Ihr ursprünglich für drei Wochen geplanter Aufenthalt dauerte schließlich sechs Jahre. 1928 kehrten er und seine Frau nach Budapest zurück. Sándor Márai wurde zu einem der beliebtesten und angesehensten Schriftsteller seiner Zeit.
Im Frühjahr 1944 marschierten deutsche Truppen in das Land ein. Márai verließ Pest am 23. März zusammen mit seiner Frau (die 1936 zum Katholizismus konvertiert war) und zog nach Leányfalu. Seine Wohnung wurde bei den Bombenangriffen der Alliierten praktisch vollständig zerstört, sodass er mit seiner Familie in den zweiten Bezirk von Budapest zog, wo sie bis August 1948 lebten.
Er konnte mit der zunehmenden sowjetischen Repression nicht leben. 1948 beschloss die Familie Márai daher einen entscheidenden Schritt: Sie verließ am 31. August das Land. Sie gingen zunächst in die Schweiz und ließen sich dann in Posillipo, Kampanien (einem Vorort von Neapel), Italien, nieder. 1952 verließen sie Europa und wanderten nach Amerika aus, wo sie in New York lebten.
Sándor Márai schrieb in sein Tagebuch: „Ich lebe seit zehn Monaten hier und bin nicht gesund. Meine Galle und mein Magen rebellieren. Ich fühle mich den ganzen Tag leer und kann nicht arbeiten – ich, der ich bisher in allen Lebenslagen arbeiten konnte, sogar während der Belagerung! Was kann ich in Amerika nicht ertragen? Es gibt keine andere Antwort als diese: Seelenlosigkeit.“ „Man kann keine neue Heimat suchen. Man kann nur nach Geld suchen, und mit Geld kann man eine Bleibe finden“, fügte er hinzu.
Dennoch versuchte er zu akzeptieren, dass es kein Zurück mehr gab, dass er sich an die neue Umgebung gewöhnen musste. „In der Fremde gewöhnt sich der Ein- oder Auswanderer an eine emotionale Routine. Das erste Jahr: Aufbegehren. Ich bin in eine Falle getappt usw. Das zweite Jahr: Fluchtpläne. (In Chile ist es besser usw.) Das dritte Jahr: Zusammenbruch, Resignation. (Hier habe ich mir den Friedhof angesehen, hier werde ich liegen usw.) Doch dann kommt das vierte Jahr, in dem der Auswanderer in der Fremde aufwacht, sich streckt, gähnt, sich die Augen reibt und gleichgültig denkt: Ist es hier wirklich so schlimm?…“
Er verfolgte die Ereignisse in Ungarn im Jahr 1956 aufmerksam. Über Radio Freies Europa teilte er seine Gedanken zu den Ereignissen mit. In der Hoffnung auf die Befreiung seines Landes von der sowjetischen Besatzung flog er am 6. November nach Europa. Als er am 7. November in München ankam, war das Schicksal der Nation jedoch bereits entschieden. Er war zu diesem Zeitpunkt sehr enttäuscht von den Westmächten, die seinem Land in der Not keine helfende Hand reichten. Von New York aus wandte er sich über Radio Freies Europa mit seinem Gedicht „Engel vom Himmel“ an die Ungarn.
Sándor Márai: Engel vom Himmel
Engel vom Himmel, geh eilig jetzt,
in das verkohlte, kalte Budapest.
Dorthin, wo bei russischen Panzer,
läuten heute nicht mehr die Glocken.
Wo die Weihnachtsbäume nicht glitzern,
die Lichter an den Fenstern versickern,
nur noch Kälte, Frösteln und Wehen.
Sag denen so, dass sie es verstehen.
Sprich es aus in der Nacht laut ‘d munter:
Engel, bring die Nachricht von dem Wunder.
Schlage ausgiebig mit den Flügeln,
Fliege rauschend, bevor sie wegzügeln.
Erzähl ihnen gar nichts von der Welt
wo jetzt Kerzenlicht überall brennt,
in den Häusern auf den Tisch sind Torten,
Der Priester tröstet mit leisen Worten,
Seidenpapier brutzelt, ein Geschenk,
ein weises Wort wird jedem geschenkt.
Sternenlicht funkelt von den Bäumen:
Engel, du redest über das Träumen.
Sag es, denn das ist ein Weltwunder:
Der Weihnachtsbaum mit Holunder
in Stillen Nacht begann zu brennen,
und viele bekreuzigend erkennen.
Menschen an den Kontinenten stauen,
Eine versteht, die anderen staunen.
Kopfschüttelnd, das ist für viele viel.
Sie beten oder abscheuern Sie sich
etwas hängt am Baum keines Eisgarn,
sondern der Volkschristus, Ungarn.
Viele Menschen gehen ihm voraus:
der Soldat stach zu, wie im Bienenhaus
der Pharisäer, der ihn verkaufte,
der ihn schon dreimal verleugnete,
der griff mit Hand in gleiche Schüssel’,
er bot für ihn dreissig Silberstücke,
‘d bis er beleidigte, schlug, schimpfte:
ass den Körper und sein Blut trinkte
jetzt starren viele Leute und stechen,
doch niemand wagt es, mit ihm zu sprechen.
Weil er nicht mehr spricht, und klagt auch nicht,
schaut nur runter wie Christus vom Kruzifix.
Dieser Weihnachtsbaum ist besonderes
der Teufel oder der Engel brachte es –
die Würfel werfen auf ihre Gewänder,
die wissen nicht, was tun, die Flachländer
Sie schnüffeln nur, öffnen, vermuten
das Geheimnis von dieser Nacht suchen,
denn das ist ein sehr seltsames Versäumen:
Das ungarische Volk hängt jetzt an den Bäumen.
Und die Welt spricht von einem Wunder,
Priester predigen laut, weiter munter.
Staatsmannes sind jetzt die Palantaren,
die Heilige Papst segnet die Barbaren
das Volk und Orden von aller Art suchte,
und fragten, was endlich gebraucht wurde.
Warum wurde es nicht sofort vernichtet?
Warum hat das Ende keiner gesichtet?
Warum war der Himmel aufgespaltet,
weil das Volk hat sehr lange gewartet.
Viele Menschen haben das nicht verstanden.
Was flutet hier über, an allen Kanten?
Warum gerät die Weltordnung ins Wanken?
Ein Volk schrie. Es war ein grosses Schwanken.
Aber jetzt fragen viele, frisch erwacht?
Wer hat das Gesetz aus Fleisch ‘d Blut gemacht?
Und sie fragen, immer mehr und mehr:
Stotternd, sie suchen überall Abwehr
Diejenigen, die es geerbt haben -:
Die Freiheit, und wollen es behalten.
Engel bring die Nachricht von dem Himmel,
aus dem Blut wird ein Leben geben immer.
Die haben sie sich paar Mal getroffen
das Kind, der Esel und der Hirte offen
in dem Gestreu neben der Krippe,
und das Leben war schon auf der Kippe,
sie kümmerten sich immer noch um Wunder,
sie standen mit ihrem Atem da als Erkunder,
denn ein Stern brennt, die Tagesanbruch bimmelt,
Sag ihnen: Der Engel kommt vom Himmel.
(Übersetzung: Mucsi Antal)Forrás/Quelle: Wikipedia
