St. Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület

07/05/2026

📷 Az utolsó szendrői album a harcos részlegünkről szól ⚔

Ismét kipróbáltuk magunkat a vívókarámban, van köztünk, aki először. Újoncaink még csak megfigyelőként voltak jelen, illetve kisegítőként. Bízunk benne, hogy hamar ők is megmérik erejüket és ügyességüket a párbajokban.

Túl voltak az első csatajátékon is, ahol derekasan küzdöttek a szakadt öreg harcosok irányítása alatt.

Kapitányunk és vicekapitányunk is megtáncoltatták a súlyos buzogányt és láncosbuzogányt, csak úgy dohogtak a pajzsok.
🛡💥🛡

🔥 A nap végén egy kis tüzeskedéssel igyekeztünk befűteni a hűvös estén. 🔥

06/05/2026

📷A második album a tábori életről szól 🎪

Szinte egész nap ment a nyüzsgés: Sütés-főzés 🥓🍖 faragás, javítás, sodronypáncél kapcsolás, varrogatás 🪓🔨⛓ ✂ tábla- és szerencsejátékozás 🎲
Ily szorgoskodás alatt gyorsan telt a nap. Ja, meg mutatkoztuk egy felvonuláson. Szinte furcsa volt még ilyen kis időre is elhagyni a sátoros otthonunkat.

05/05/2026

Elindult a szezon! :D

Első táborozásunk Szendrő váránál volt, a "Vitezovi i legende” fesztiválon.

Egyesületünk ismét újat tud mutatni:

Újoncainknak első nagy kalandja volt, ahol remekül teljesít***ek. A csapat lányai tábori ruhát kaptak, így újabb karakterekkel bővült a csapatunk. Továbbá egy hatalmas fejlődésnek indult a tábori konyha, ahonnan finom illatok lepték el az egész tábort. 🍖🍎🧅

📷Az első album a régi és új arcokat mutatja be 📷

05/03/2026

Ma lenne kereken 700 éves Nagy Lajos királyunk! 🎉🎂✨

1326-ban született az egyik legnagyobb magyar király, akinek uralkodása alatt volt legnagyobb a Magyar Királyság. Uralkodott Lengyelország felett és még a Nápolyi Királyság felett is 🌍

Igazi lovagkirály volt, aki harcolt Itáliában, Dalmáciában, a Balkánon, de még északon is, a pogány Litvánföldön. ⚔👑

Számos történet maradt fenn, hogy miként vett részt a csatákban.
Következzen egy blog, ami jól tükrözi e heves és vakmerő természetét. 🔥
Ahogy szokás mondani: "Minden sikeres férfi mögött áll egy nő." Nos, Nagy Lajos királyunk esetében úgy is fogalmazhatnánk, hogy: "Minden sikeres király mögött áll egy bölcs hadvezér." 😅

Hogy hűek maradjunk magunkhoz egy másik rövid történettel is jöttünk. Egy leleményes lengyel lovagról szól, aki elég egyedi ötlettel állt elő egy ostrom során. 🏰

Ebben a blogsorozatban olyan meséket hoztuk, amik kissé kiszínezett, ám követik a történelmet, illetve nem változtatnak a történelmi tényeken. A történetekben igyekszünk a korszak szellemiségét, jellemét is bemutatni, mintha tényleg egy 14. századi mesemondó adná elő.

09/02/2026

Elérkeztünk az utolsó fejezethez 📖✨

Köszönjük szépen a reakciókat, reméljük a kedves olvasóknak tetszett a történet. :D

Nos, derítsük ki, hogy miként fejeződik az öt zsoldos kalandja. Sikerül a küldetésük vagy a végtelennek tűnő erdőből kijutniuk?

8. fejezet
A düh hosszú ösvénye

A zsoldosok jócskán elől sétáltak, mögöttük a lovag a csatlósaival és a nővel.

Tibort elöntötte a méreg, nagyon nem tetszett neki a lovag modora és az sem, hogy ilyen balszerencsésen folyt le a tárgyalás. Minden simán ment, míg meg nem jelentek a kunok és a horvát lovagok. Róbert is mérges volt, nagyon nem tetszett neki az a dolog, hogy így elárulták a kunokat. A többiek inkább aggódtak, mert most a kunok ellenségük, amiért átadták a nőt, a rablólovag és bandája sem bízik bennük, és az elöljáró az embereivel a csata óta valahol itt járkálhatnak és vadászhatnak rájuk.

Tehát, amerre járnak ott tele vannak ellenséggel. Pont ezt akarták elkerülni, hogy nem kavarodnak bele mindenféle vitába és harcba.
- Nem kellett volna így becsapni a kunokat – mondta Róbert, miközben hátra nézet meggyőződve arról, hogy a lovag elég távol van tőlük.
- Honnan tudtuk volna, hogy ez lesz, vagy, hogy megszökik a nő? – kérdezte Andor – Elég balszerencsés volt ez az egész -
- Ez a lovag egy rohadék, mit szórakozott itt velünk, átengedett volna és kész – mondta felbőszülve Tibor.
- Hát figyelj... Mi sem bíztunk benne, már az első pillanatban gyanús volt. Akartuk volna a hátunk mögé? – kérdezte Andor, kicsit nyugtatva a hangulatot.
- Most nézd meg... Mindenki utál minket, ha bárkivel találkozunk azok megakarnak ölni minket – mondta kicsit kétségbeesve Róbert.
- Hát... a levelek még nálunk vannak – jegyezte meg Andor.
- Igen, és most végre egyenest a püspök felé megyünk, csak... merre? – állt meg Róbert, mert egy elágazáshoz értek.

Amig ott álltak, addig a rablólovag utolérte őket.
- Ha a püspökhöz akartok menni, akkor itt jobbra kell mennetek, mi megyünk egyenest, a királyhoz – igazította útba a lovag őket.
- De ez biztos arra vezet? – kérdezte Andor. Miközben kérdezte Tibor mérges arccal elindult az ösvényen. A lovag csak vállat vont, majd megindultak egyenest tovább.
- Szomjas vagyok... – mondta a lovag sóhajtva – Milyen jó, hogy nem maradt vizünk – nézett vádlóan a csatlósaira. Az öt zsoldos egy kis kárörvendést érzett, ugyanis majdnem egy teli kulacs vizük volt és egy tök kulacs is lógott Áron övén, színültig vízzel. Valószínűleg ezek után még a lovagtól kapott pénzt is odaadták volna, csak hogy lássák a pökhendi uraságot szomjan halni.

A lovagtól végleg elvált az útjuk, de nem érezték magukat megkönnyebbülve. Tibor lehagyva társait előre ment az ösvényen, a düh hajtotta. A többiek próbálták valahogy összerakni az útvonalat fejben, hogy merre is kéne tovább menni.
- Szerintem forduljunk vissza és tisztes távolságból kövessük a lovagot – javasolta Andor, a többiek rábólintottak. Tibort visszahívták, hogy ne menjen annyira előre és javasolták neki az ötletet.
- Menjetek, ha akartok, én látni sem bírom az arcát – mondta, majd indult tovább, rendíthetetlenül.

Róbert kissé mérges volt Tibor makacssága miatt, hiszen az ösvény ismét visszavezetett a sűrű, sötét erdőbe, amitől nem is olyan régen szabadultak.
Szétszóródva, fáradtan, csúszkálva követték Tibort.
- Nyugalom, nem tart sokáig a dühe. Meg... eddig a szilárd elhatározása többnyire megoldást hozott, még ha nem is azt, amiben reménykedtünk – nyugtatta Andor Róbertet.
- Értem én, de most gázolhatunk át megint ugyanazon az úton, amerre jöttünk – mondta mérgesen Róbert. Andor sóhajtott.
- Ne legyen igazad – majd egy darabig csendbe mentek.

Az öt fős kis társaság szétszakadt egymástól. Tibor jócskán elől járt, utána kissé lemaradva Áron és Tamás, a könnyű felszerelésükben még valamennyire bírták az iramot. Leghátul Róbert és Andor, akik azon törték a fejüket, hogy lehetne a tisztjüket jobb belátásra bírni.

A páncél ekkor már nagyon nehéznek tűnt, húzta vállukat, hátukat, talpuk fájt a hosszas meneteléstől. A fáradság és az eltévedés nagyon nyomasztó és aggodalommal teli hangulatot okozott a kis társaságnak. Mindenkiben ott volt a keserű tudat, hogy ennyi utat és harcot megjártak, és végül így összeveszve kell befejezni a küldetést, ha befejezik... Úgy tűnik ez a kötekedő lovag igen nagy éket ütött a kis társaság közé.

Amikor már a remény kezdte elhagyni őket, egyszer csak meglátták a távolban, hogy az ösvényt az előjáró emberei keresztezik. Tehát egy útkereszteződés vár rájuk. Hála az égnek az egyikük se látta meg őket. Tisztes távolságból követni kezdték az előjáró csapatát. Sikerült is kijutni a kereszteződésig, ahol a nagy irtás túlsó oldalán találták magukat. Ez jó hírnek tűnt, azt jelenti, hogy rövidebb úton jutnak ki az erdőből.

Ahogy haladtak tovább, elhagyva az irtást, ismét a fenyegető sűrű erdő következett. Az erdőnek ezt a részét egyáltalán nem ismerték, ráadásul útkereszteződés várt rájuk. Ismét egy rossz döntés és veszekedés veszélye állt fenn az amúgy sem jókedvű zsoldosokra.
- Szavazzunk! – mondta Andor – Vagy balra, vagy jobbra – egy kis kört alkotott a csapat.
- Ki szavaz jobbra? – kérdezte Andor, majd mindenki felnyújtotta a kezét. Úgy tűnt, hogy ez az egyhangú döntés és kis csapatmunka talán újra összekovácsolta a csapatot. Tibornak is elillant a dühe, Róberten és a két fiatalon is a megnyugvás látszódott. A kis elveszett csapat megszavazta a jobb oldali utat.

Rátértek a megszavazott ösvényre, amelyen látszott, hogy sokan taposták már, és ez megnyugtató jel volt. Úgy gondolták, hogy valószínűleg erre haladt az elöljáró csapata. Talán visszatérek a faluba, hátrahagyva a balszerencséjüket.

Ahogy megtalálták a helyes utat, végre kicsit fellélegeztek, és elkezdték átgondolni, hogy mi is történt velük ezen a kalandon.
- Szóval akkor ez az átkozott lovag megszerezte a nőt – kezdte a gondolatmenetet Andor.
- Igen... Azt mondta, hogy őt a király utasította, avagy ez a küldetése, de nehezen hiszem ezt. Bár az lehet, hogy a kezdetek óta ezt akarta – mondta Tibor.
- A kunoknak meg nem jutott semmi – mondta szomorúan Róbert.
- Azt nem hiszem. Én úgy vélem a horvátokkal mentek tovább, akik a püspökhöz mennek, ha lehet hinni nekik – cáfolt rá Tibor.
- Vagy a horvát lovagok épp lemészárolták a kunokat és elvitték maguknak a pénzt – mondta Áron heccelődve, ami nem nagyon tetszett Róbertnek.
- Én is úgy vélem – t***e hozzá Tamás.
- Nos, kár is ezen rágódni, az a fő, hogy mi mindannyian megvagyunk, a levelek is, és úgy tűnik végre ki is érünk az erdőből – mondta megnyugtatóan Andor.

Ahogy léptek egy párat, valóban kiértek a sűrű, sötét, hideg erdőből. Egy nagy szőlőhegy tetején találták magukat. A távolban hullámozva dombok húzódtak, felfoghatatlan távolságra terjedt a látóhatár. A szabadság és a megkönnyebbülés érzése járta át őket.

A dombok alatt a kis falu temploma fehérlett, kanyargós széles út vezetett lefelé hozzá. Hátranézve megnézték még egyszer az erdőt, ami sötét falként tornyosult felettük. Végre túl vannak a rettegésen, bizonytalanságon.

Andor, ahogy lépett egyet megcsördült valami. Kinyitja a táskáját és elővette a súlyos kis szütyőt, ami tele volt pénzzel.
- Hát fiúk... – mosolygott – Menjünk le a faluba és együnk és igyunk valami finomat.

08/02/2026

7. fejezet
A nagyvízi csere

Az öt zsoldos hátrahagyva a kunokat és a horvát lovagokat elindultak megkeresni a rablólovagot és csatlósait, akik leléptek a kunok pénzével és a kun nővel.

Az elején viszonylag jól lehetett követni a nyomukat a sárban, de később egyre csak halványodott. A csatát még ki sem pihenték, így egy rövid időre megálltak, hogy átgondolják a dolgot, legfőképp azt, hogy merre menjenek tovább.

Az ösvényre Tamást állították, hogy figyelje az utat. Épphogy elkezdték a tanakodást, amikor Tamás észrevett egy zártsisakos lovagcsatlóst, ahogy fut az ösvényen.
Mikor odaér a zsoldosokhoz megáll, de sisakját nem nyitotta fel.
- Kik vagytok és merre mentek? – kérdezi
- Azt jó volna tudni, hogy merre, igazából a püspökhöz, de lehet a lovagjához, ha az épp hozzá tart – válaszolja Tibor
- Azt megtudom mutatni, csak jöjjetek utánam – mondja a titokzatos csatlós, majd előrefut, jócskán lehagyva a fáradt zsoldosokat.

Az erdő itt viszonylag tiszta volt, az ösvény széles és végre egy kicsit világosabb volt az idő. Megkönnyebbülten szusszant fel a kis társaság, hogy végre célba érnek és itt van egy karnyújtásnyira a püspök, akinek leadhatják a levelet. Ám, ahogy haladtak egyre csak az aggódás környékezte meg őket, nem tűnt megbízhatónak a zártsisakos csatlós.
- Szerintetek igazat mond? – kérdezte Róbert a többiektől.
- Azt nem tudom, de úgy tűnik jó irányba halad, arra jobbkéz felül ér véget az erdő, talán... Nem tudom biztosra – feleli Andor.
- Mi van, ha csapda? – kérdezi Áron.
- Akkor megszívtuk – feleli egyszerűen Tibor.

A lovagcsatlós jócskán előrefutott, csak a körvonalát látták. Egyszer csak megáll, majd jobb kéz felé mutat és elindul arra, ezután eltűnik a láthatárról.

A kis társaság el is érte az útkereszteződést. Jobbra egy viszonylag tisztás részt láttak, ami elég bizalomgerjesztőnek tűnt. Gondolták magukban, hogy végre vége a sáros, sötét erdőnek, ám ekkor bal oldalt valami fényes dolgot látnak.

Elindulnak balra, kideríteni mi lehet az, ellentétes irányba, mint amit a futó csatlós mutatott. Alig haladnak az ösvényen amikor egy hatalmas pocsolyához érnek.
Lám a pocsolya túloldalán ott a rablólovag a csatlósaival, a láda pénz és a kun nő. Az öt zsoldos még meg is örvend nekik, de a lovag arcára pillantva látják, hogy kár volt erre jönniük.

Ekkor döbbentek rá, hogy az a futó csatlós azért mutatott jobbra, hogy így csalja el az egész sereget a rablólovagtól, aki ezután biztonságosan haladhat tovább. Azonban nem így történt és most az öt zsoldos ott áll a rablólovag előtt, csak egy hatalmas víztömeg válassza el őket.
Tibor előre megy, odasétál a hatalmas tócsa szélére.
- Jó uram, kérlek hagyd, hogy tovább álljunk, mi csak a püspökhöz akarunk eljutni – kiált a túloldalra.
- És hogyan bízzak meg benned? Csak úgy simán elhaladunk egymás mellett? Minek jöttetek erre? A pénzt vagy a nőt akarod? – kérdezi.

Tibor nem szeretett volna a küldetésről beszélni, egyáltalán nem bízott a rablólovagban.
A lovag Istenre és a királyra hivatkozott, hogy csak tőlük fél, nem állhatja az útját holmi zsoldos banda. Tibor szemében a remény felgyulladt, hiszen a leveleken a király pecsétje van, hátha hat a lovagra. Már-már azon volt, hogy felmutasson egy levelet, amikor megjelentek a kunok, akik túlélték a csatát.

Ez nem jelentett jót. Az öt zsoldos összes reménye szétfoszlott, hiszen ebből semmi jó nem fog kisülni.

A lovag félve, hogy ez csapda elkiáltja magát rejtőzködő embereinek, hogy álljanak készen az esetleges támadásra. A kunok emlékeztetik az egyességről, jelezve, hogy egy hátbatámadás most nagyon rossz ötlet lenne. Elkezdődött a vita a kunok és a lovag közt, szegény Tibor nem jutott szóhoz.

Ekkor a két fél vitáját a horvát kapitány törte meg, aki előre lépett a kunok sorából, a lovag és az öt zsoldos nagy meglepetésére. A horvát fegyver és sisak nélkül sétált a nagy vízhez, ugyanis túszul ejtették. Arra kérte a lovagot, hogy teljesítse a kunok követelését, de a büszke lovag nem adta könnyen magát.

Miközben veszekednek a pocsolya felett, addig a nő kitépte magát az őrzője kezéből és menekülni kezdett. Átvágott az ösvény melletti bozóton, kikerülve a hatalmas pocsolyát, egyenest a társaihoz sietve. Ekkor hirtelen a lovag egyik embere kifut a bozótból, ahol valószínűleg elbújt, és rá támadt a nőre. Tibor, látva ezt, elkapja a támadót és gyorsan lefegyverezte. Ekkor a többi csatlós is a nő felé fut, amit megakadályoznak Tibor emberei. Végül Andor és Róbert pajzsával védve az ösvényre vezeti a nőt.

Tibor elvette a nőre támadó csatlós kardját és a kunokhoz küldte a támadót, hogy vigyázzanak rá. Ezután tovább tárgyalt a lovaggal. A lovag intett neki, hogy jöjjön hozzá közelebb, de tegye le a fegyvert, mert nála sincs. Tibor megközelíti a lovagot, aki ismét figyelmezteti, hogy tegye le a fegyvert.
- Letenném a fegyvert, de nem az enyém, így nem vethetem bele a sárba – mondja Tibor, közben kezét fenntartja, jelezve nem fenyegető a közeledése. A lovag ránéz a kardra.
- Tehát ez az én kardom! Mi történik itt? – értetlenkedik a lovag, aki alig tudta felfogni az előbbi zűrzavart.
- Azt nem tudom, de értse meg, csak áthaladnánk – mondja Tibor már dühösen.
- Rendben, áthaladhattok, de adjátok át a nőt – mondja a lovag. Miközben zajlik a tárgyalás a kunok kiabálják át a feltételeiket és a horvát kapitány is magyarázkodik tovább. Tibor dühös lesz.
- Engem nem érdekel a nő, de átadjuk. Majd egyezkedjen maga a kunokkal utána – válaszolja a lovagnak, majd int társainak – Fiúk hozzátok ide a nőt! -
Ekkor Tamás megkötözte a nő kezét, közben rángatják a szerencsétlen zsoldost a kunok, felháborodva taszigálják, hogy ne csinálja. A lovag úgy látja, hogy be akarják csapni, fél, hogy mégsem adják át a nőt.
Végül, némi lökdösést elviselve, kötéllel a kezén átvezették a zsoldosok a szerencsétlen kun nőt, akinek csak nem sikerült visszatérni az övéihez. Miközben ez zajlik megérkeznek a horvát kapitány lovagjai is, akik dühösen nézik miért nem segít a lovag a kapitányukon.

A rablólovag arca még dühösebb lett, elege lett, hogy senkit sem tud meggyőzni és nem adnak szavára. A lovagnak valószínűleg meggyőződése volt, hogy a kis zsoldoscsapat hozta rájuk a bajt. Így megfogta a kardját és Tibor hátába szúrta.

Ezt látva a többiek odalökik a kun nőt a lovaghoz és Tibor segítségére sietnek. Hála az égnek nem volt mély a seb, a bélelt harcikabát felfogta félig a szúrást, illetve Tibor is időben kapcsolt és sikerült kicsit kitérnie a támadástól. Egyedül Róbert nem vette észre a t***et, ugyanis erősen küszködött a lelkiismeretével. Ezzel, hogy átlépték a pocsolyát, a kun nővel, a rablólovag oldalára álltak elárulva a derék kunokat.

Miközben Tibor sebeit próbálták rendbe hozni, vádlóan néztek a lovagra, jelezve nem ez volt az egyesség. Andor elővette táskájából a saját kötszerét és bekötözte Tibort. Ekkor már a lovag a horvát kapitánnyal vitatkozott, aki csak hajtogatta, hogy a pénzt akarja. A pocsolya túloldalán pedig a kunok kiabáltak, hogy párbajt kérnek és a győztesé lesz a nő.

A rablólovag mérgében ekkor felkiált. Úgy gondolta, hogy egy csapásra igyekszik megoldani mindent.
- Figyeljetek! – emeli fel a hangját – Elegem van, átázott a csizmám, esik ez az istenverte eső, fáj a talpam a sok gyaloglástól. Ti öten... kaptok egy szütyő aranyat, amivel megtérítjük a hátba szúrást, majd biztos utat kaptok – átkiabál a pocsolya túloldalára – a horvátok megkapják a pénzt, az nekem nem kell, csak a nő. A nő viszont nálam marad, nincs kedvem ebben a sárban párbajozni. Ha fontos nektek a szabadság és a püspök békéje, akkor takarodjatok a horvátokkal együtt és vigyétek el a méltóságnak az adót, én a nőt a királyhoz kell, hogy vigyem. –

Egy kis csend következett, mindenki gondolkozott a dolgon.

Először a horvát kapitány indult meg, megkerülve a vizet, átsétált a lovaghoz és kezet fogtak, jelezve áll az alku. A horvát lovagok átmentek a ládáért, majd a kunok nehéz szívvel, de útra keltek, otthagyva a nőt. Azután a lovag int az egyik emberének, aki odaadta a szütyő pénzt Tibornak. Tibor bosszús arccal odadobja Andornak, aki gyorsan elrakja a táskájába. Ezek után fellélegzett a lovag és szigorúan utasította az öt zsoldost.
- Menjetek előre, de semmi hülyeség, értve vagyok? –
- Megyünk, de előtte beszélni szeretnék a nővel – mondta Tibor feltartva a lovagot. Az meglepődik, ahogy a nő is.
- Kérem azt, amit neked adtam – mondta Tibor a nőnek. Az meg táskájából elővette a levelet és visszaadta Tibornak.

06/02/2026

6. fejezet
Csata az őrtoronynál

A hajsza megkezdődött. A magaslaton fenn a haramiák voltak, a magaslat lejtőjén a kunok, illetve hozzájuk csatlakozott Andor és Áron, akik pajzsosként védték a kun íjászokat. Lent az ösvényen a püspök lovagja, csatlósaival, illetve a horvát lovagokkal. Biztosításként ott maradt náluk a kun zászlós, Róbert, Tibor és Tamás, hogy még véletlenül se támadják meg őket a felküldött kunok, ha úgy alakul a dolog.
A lovag nem bánt jól az ottmaradtakkal, megparancsolta nekik, hogy menjenek előre és minden egyes lépésüket figyelte, valószínűleg félt a csapdától.

A kunok és a két pajzsos zsoldos pedig csatárláncban haladt előre, úgy ahogy a haramiák is a dombtetőn. Olyan volt a két fél, mint két macska, akik egyfolytában figyelik egymást távolról, majd hol az egyik, hol a másik kicsit közeledik, majd megint távolodik.

Így haladt előre mindenki, a kun vezér is fenn volt a kun vadászokkal. Figyelte a fenti ellenséges mozgást és a lenti új, de elég megbízhatatlan szövetségesüket, akik az ő pénzüket és az ő szeretett főnökük lányát vitték.

Egyszer csak a lovagok megálltak. Ezt látva a kun vezér leküldte a fürgelábú Áront hozzájuk, hogy megkérdezze mi történt. Egy ideig ott maradt a fiatal futár, majd jött vissza azzal a hírrel, hogy a lovagok félnek, nem látják a haramiákat és ez hátrányos nekik.

Erre a kunok, illetve Andor és Áron kissé gyorsabbra vették a tempót, hogy kizavarják a haramiákat, akár a hajtókutyák a vadat. Ezt látván a pénzszállítmány is elindult, sőt Róbert, Tibor és Tamás kilépett a lovagok sorából és felsiettek segíteni a kun vadászoknak, illetve társaiknak.

Némi kis hajsza után egy útkereszteződés következett. Az út kis tisztásra vezetett, rajta egy régi őrtoronnyal. A kunok és a zsoldosok most jó lehetőséget láttak, a tisztás biztos hely volt egy ütközetre.

Róbert előre ment egymaga és elkezdte csapkodni pajzsának csúcsát, amivel megkezdte a csatát. Az éles fémes hang úgy visszhangzott az erdőben, hogy arra mindenki felfigyelt. A fenyegető közeledése jelezte, hogy itt a vég, csak küzdelem árán szabadulhat az ellenség. Őt követte Andor, aki jelezte széles pajzsát dübörögtetve, hogy megjött a kun vadászokkal, illetve Áronnal, Tiborral és Tamással.

Közösen támadásba kezdtek. Lerohanták a haramiákat, akik a toronyhoz szorulva pajzsfal formációban védték magukat. A kis vadászcsapat várta a lovagokat, akik segítenek majd, hogy együttes erővel kevés veszteséggel járjon a csata. Azonban a horvát lovagok megálltak és tanakodni kezdtek.

Addig fenn a toronynál javában ment a harc. A kun íjászok folyamatosan lövöldözték az ellenség pajzsfalát, főleg a közepét az elöljárót célozva. Róbert és Áron a jobb szélről támadt, próbálták a pajzsfalat felbontani, várva, hogy valamelyik úgy is kirohan a fedezékből. Andor és Tibor egymást védve harcoltak. Andor baltájával lehúzta az ellenség pajzsát, Tibor a lándzsájával beszúrt a résen, illetve bújt Andor pajzsa mögé. Tamás gyors apró támadásokkal kopogtatta az ellenség pajzsait és sodorta el szálfegyvereiket, hogy fárassza őket.

Hosszas álló és idegőrlő harc volt. Ekkora út és ennyi megpróbáltatás után senki sem itt akart megsérülni vagy elesni az őrtorony mellett, az erdő kellős közepén.

Róbert és Áron végre megtörte a pajzsfalat, csak sikerült az ellent kiugrasztani a védelemből. Ezt kihasználva s két zsoldos összedolgozva vágták le az előre szaladó szálfegyveres zsiványokat. A kunok szabad vadászatba csaptak, szétszóródtak, illetve szablyát rántva közelharcba is keveredtek. Tibor megfogta az egyik ellenfelet és belökte a bozótosba, bízva abban, hogy ott elesik és könnyen levágják. Azonban az nekicsapódott Andornak és kardjával megsebezte a baltaforgatót. Így Andor harcképtelenné vált, akkora ütést kapott. Áron sem bírta tartani sokáig, egyszerre többen támadtak rá, így ő is a földre került.

Az ellenség teljesen szétszóródott, teljesen összezavarta a kunokat és a zsoldosokat. Ekkor végre megjelentek a horvát lovagok és egy erős páncélos rohammal teljesen hátra lökték az ellent. A lovagok erősítése és a megmaradt kun íjászok így hamar leverték az elöljáró embereit.

A csata véget ért, az elöljáró embereit legyőzték. Tibor bekötözte Andor sebeit, illetve Áronnak is segít***ek. Míg a kunok sérült társaikat ápolták és nyílvesszőiket számolták, addig az öt fős zsoldos csapat azt vette észre, hogy a püspök lovagja és csatlósai eltűntek a pénzzel és a nővel.

06/02/2026

5. fejezet
A püspök lovagja

Ahogy a társaság elhagyta az írtást és bekanyarodott az erdőbe egy magaslathoz értek. Itt az erdő kissé más volt, hűvösebb, mint eddig. Élénk fű borította a domboldalt és bár nagyok voltak a fák, jóval ritkábbak, mint eddig.

A magaslat tetején fényes páncélú és színes köpenyű lovagok álltak. Az élükön egy lovag, akinek a köpenyén látható címerszín fehér és fekete volt. A két szín vízszintesen, farkasfogazással volt elválasztva, jól tükrözve vicsorgó farkas jellemét, ahogy falkájával türelmesen várta a pénzszállítmányt. A kun vezér és a helyiek elöljárója gyorsan megtanácskozta, hogy most mi legyen. Szerencsére minden veszekedés nélkül megállapodtak abban, hogy beszéljenek a lovaggal és próbálják meg békés úton elintézni a tárgyalást.

A pénzszállítmány a domb alá érkezett, a lovag mindjárt le is szólította a kun vezért. A levélhordozó zsoldos csapat hátra maradt a kun íjászokkal, hogy körbe zárják a ládát és a nőt. Így nem túl sokat hallottak a párbeszédből.

Annyit sikerült megtudni a többiektől, hogy a püspök lovagja nem csak csatlósaival érkezett, hanem távolról jött horvát-velencei lovagok kísérték, akik Póla környékéről származtak. Senki sem ért***e, hogy mit keresnek erre, de hogy semmi jót abban mindenki biztos volt.

A lovagnak nagyon nem tetszett a dolog, hogy így kibővült a kunok csapata.
- Miféle haramiák ezek? Nem ebben állapodtunk meg – förmedt rá a kun vezérre.
- Mit számít, hogy kik vagyunk, csak vegyétek el a kunok pénzét és a nőt, majd induljunk meg a püspök felé – válaszolt a szedett-vedett csapat elöljárója, a kun vezér helyett.
- Kegyelmet kérnek és a püspökkel szeretnének beszélni. Mit változtat ez? – kérdezte a kun vezér a lovagot.

A lovag megmakacsolta magát, mindenféle alkudozásba keveredtek, amiből sehogy sem jöttek ki jól az elöljáró emberei. Végül odáig fajult a dolog, hogy az elöljáró egyik embere megtámadta az egyik lovagot. Gyorsan szétvették őket, ezzel a cselekedettel csak tovább bonyolódott a helyzet.
- Ezekkel tárgyaljak? Szerinted lehet ezekkel? – ordította a lovag dühösen.

Hosszas tárgyalás következett, amiből a csapatok nagyrésze nem hallott semmit. Mindenféle elmélet, találgatás született az emberek között, hogy miben állapodnak meg. Pár kun morogva szólt, hogy hiba volt ezekkel a szakadt haramiákkal szövetkezni, de ugyanezt mondták a kunokról a másik fél is.

Az öt zsoldos meg izgulva figyelte végig mindezt, hiszen nekik egészen más küldetésük volt, nem terveztek népek közötti csatározásokba belekeveredni. Bár tudták, ha most lelépnének, akkor mindenkinek gyanússá válnának vagy magukra haragítanák a kunokat, ami nem lenne szerencsés.

Végül a kun vezér visszatért, egyenest a kunjaihoz jött és az öt zsoldoshoz.
- Csak akkor sikerülhet a dolog, ha elüldözzük az elöljáró embereit, illetve ezeket a haramiákat, ahogy a lovag nevezi őket. Szóval mikor megadom a jelet, akkor támadjátok meg őket, amitől elmenekülnek majd –

Visszament a vezér a lovaghoz. Némi szóváltás után a vezér elkapta az elöljáró egyik emberét és hátulról a nyakához szorította szablyáját. Olyan hirtelen történt, hogy a kunok és az öt zsoldos fel sem eszmélt, hogy mi történik, de a haramiáknak bélyegzett csapat már menekült is fel a lovagok mögötti magaslatra. A horvát lovagok rögvest utánuk szaladtak, de a páncéljaikban nem érték utol őket, csak egy kis ügyetlen, botladozó harc alakult ki, utána visszatértek.

A lovagnak valószínűleg nem tetszett a kis színjáték. Dühösen közölte, hogy ők viszik tovább a pénzt és a nőt, a kunok meg menjenek fel a magaslat lábához és védjék őket ezektől a haramiáktól.

05/02/2026

4. rész
Az elkeseredettek hada

Ahogy az íjász megérkezett követte még egy harcos és egy köpcös nagyszakállú vidéki lovag, de inkább egy kisebb birtok elöljárója lehetett. Kék harcikabátot viselt, lovagi sisakot, de látszott rajta, hogy nem bővelkedik vagyonban, úgymond egy szegényebb kisnemes.

A fáradságtól lihegve kezdte beszédét, a páncél súlyától jól kipirosodott az arca.
- Ne féljetek tőlünk. Helybeli elkeseredett gazdák és egyszerű parasztok vagyunk – mondta meg-meg szakítva beszédét, hogy levegőt vegyen.
- Akkor miért üldöztök minket? – kérdezte a kun vezér.
- Csatlakoznánk hozzátok – majd kifújta magát, és vissza szerezve erejét elmesélte, hogy mi vette rá őket erre.

A történetében nem dicsérte túlságosan a helyi püspököt. Azt mondta, hogy amióta meghalt a kun bej, azóta a helybeli parasztoknak sem jó a sorsa, ugyanúgy sanyargatja őket az átkozott püspök. Hallották, hogy néhány kun pénzt szállít éppen és a püspök emberei, akik valami távoli földről származó lovagok, fogják átvenni a felhalmozott vagyont. Szeretnék jól megmondani a véleményüket ezeknek a lovagoknak és a püspöknek is, szóval könnyebb lenne, ha szövetkeznének.

A kunok eléggé csak fenntartással kezelték a helyzetet, hosszas tanácskozásba kezdtek. Addig a kis köpcös elöljáró ott állt a rászegezett lándzsák előtt és izgulva várta, hogy mi lesz a válasz. Tisztes távolságból figyelték az emberei, hogy mi lesz ebből a helyzetből. Látszott rajtuk, hogy fáradtak és eleget szenvedtek, nem tűntek túl harciasnak.

Végül a kun vezér így szólt:
- Nem bánom... – sóhajtott – De az embereid elől fognak menni, hogy lássuk miként viselkedtek, majd kapni fogtok tőlünk egy felderítőt – rámutat Tamásra – Te fogsz velük menni –
Az elöljáró elégedettnek tűnt.
- Ti meg kapni fogtok a mi embereinkből, biztosításként, de úgy látom, hogy már egy nálatok van – mutat a rejtélyes kun páncélzatú fogolyra –

Az erdei üldözőcsapat így előre ment. Viszonylag könnyen voltak öltözve, főleg szálfegyvert használtak, mindenféle hosszú szúró és vágóeszközt. Megfordult náluk néhány íjász is és két-három félpáncélos pajzsos harcos. Nem tűntek túl nagy fenyegetésnek, azonban sok vesztenivalójuk volt a kunoknak és a levélhordó zsoldosoknak is.

Az immár egészen nagyra duzzadt pénzszállítmány viszonylag nyugodtan haladt tovább, úgy érezték vannak elegen ahhoz, hogy megvitassák a dolgot a püspök lovagjaival.

Hosszú út várt rájuk, egyre jobban haladtak az erdő mélyére, az eső meg továbbra sem kedvezett senkinek. Elől az új szövetségesek, az elkeseredettek hada, mögöttük egy kis helyet hagyva a kun vezér páncélos testőreivel, majd a ládát cipelők a nővel, aki mellett továbbra is a pödrött bajszú katona állt. A sort a levélhordozó zsoldos csapat zárta, akik hátulról pásztázták a környéket.

Mély és lejtős ösvények következtek. Lassan ereszkedtek le a sáron a harcosok, néhányan megcsúszva káromkodtak, mások felszisszenve morogtak amikor hideg pocsolyába léptek, ami átáztatta a bocskorukat, csizmáikat.
Majd végre egyenletesebb lett a talaj és egy hosszú kanyar következett. Előre küldték a felderítőket, hogy megvizsgálják mi van a kanyar után.

Ahogy haladtak Andor észrevett egy nagy tojás alakú fehér követ.
- Az ott micsoda? Valami kun bálvány? – kérdezte hangosan.
- Ez itt a kőtojás, az egyik legészakibb pont, innen keletre tartunk, avagy jobbra – felelte a ládát cipelő barátságos arcú ember.

A kanyar közepén tartottak, amikor egy felderítő jött vissza és közölte, hogy egy hatalmas irtás felé tartanak. Ott megpihenhet mindenki, mert könnyű felügyelni a sík belátható terepet. A pihenés hírének örült mindenki, de a nyílt terepnek annyira nem, hiszen ott még annyira sincsennek védve az esőtől, mint az erdőben.

Végül csak jól esett megállni. Az elöljáró emberei egy távolabbi rönkrakásnál telepedtek le, míg a kunok és az öt fős zsoldos csapat az ösvényhez közelebbi rönkrakásnál. Nem akartak közösködni az idegenekkel.

Andor a táskájából két marék aszalt barackot vett elő, egy szütyőnyi törött diót és apró kis almákat. A kunokat is megkínálták, cserébe azok húst, vegyes magokat és aszalt bogyókat adtak. Nem volt sok a csemege, de igazán jól esett mindenkinek, frissítő feltöltődés volt. A zsoldosoknak fogalmuk sem volt, hogy mennyi út van még hátra, csak reménykedtek abban, hogy már megvan a feleút.

A szerény lakoma után felváltva jártak be az erdőbe könnyíteni magukon, óvatosan, félve egy rajtaütéstől. Ebből hamar jó kis heccelődés alakult ki.
- Nincs ínyemre, hogy így lepjenek meg a lovagok – kiáltott vissza nevetve egy kun vizelés közben a pihenő társaság felé.

A sűrű átláthatatlan erdő után jó érzés volt mindenkinek erre a tisztásra érni, ahol ellátnak távolra és ez a látóhatár nyugalmat adott. A rönkrakások jó fedezékek voltak és kényelmes volt rajtuk ülni lógatva a megmerevedett lábakat, talpakat. Természetesen a jókedvet inkább a kis elemózsia hozta meg, illetve az a tudat, hogy végre abbamaradt a sártaposás egy kis időre.

Mikor már mindenki ellazult a látóhatár szélén megjelent az egyik felderítő. Erre a kun vezér jelzett, hogy ennyi volt a pihenő, útra kell kelni ismét.