11/05/2026
Eddig többnyire csak mások gondolatait osztottam meg, amikor a fotó útjáról és mérföldköveiről meséltem. De ma szeretném elmondani a saját történetemet is.
Ez a kép vitathatatlanul a 21. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb felvételévé vált. Ám ami igazán egyedülállóvá teszi, az nem a technika, hanem az, hogy ezt a fotót valójában több millió ember készítette el. Ott volt benne a magyar kollektív tudat összes rezdülése: a támogatóké és a kritikusoké egyaránt. Ez a kép egy „megérkezés” pillanata. A történetet a magyar nép alakította – igen Te is kedves olvasó, mi mindannyian.
Sosem beszéltem még arról, hogyan is született ez a felvétel. Ha megismeritek a hátterét, talán megértitek, honnan ered az ereje, és miért állítom ilyen határozottan, hogy a néplélek alkotta.
A fotót már hetekkel a rendezvény előtt láttam magam előtt. Ez az a különös, belső látomás, amit a művészlelkű emberek szerintem jól ismernek.
Tudtam, hogy ott kell lennem, pedig – bevallom – nem vagyok az a tüntetésekre járó típus.
Mivel a projektem tisztán művészi indíttatású volt, és nem szolgált ki semmilyen sajtóorgánumot, nem kaptam helyet a sajtó pulpituson.
Így egy lehetőség maradt, a tömegből kell megalkotnom a képet.
Órákon át vártam a megfelelő pillanatra. Puszta megérzésből választottam helyet; bíztam benne, hogy ez az oldal kínálja majd a „tiszta” képet, a nap útját is figyeltem és már azt is egyértelmű volt, hogy az arcát melyik irányból előnyös fotózni.
A szakma ezt vizuális pozicionálásnak hívja: amikor egy vezetőt úgy mutatunk meg, hogy a néző azonnal érezze az energiáit.
Amikor Magyar Péter a pulpitusra lépett, zászlók hullámzottak előttem. Egy pillanatra megijedtem, hogy hogyan lesz ebből egyáltalán jó kép. Alrébb akartam menni, de mikor lépést akartam tenni, akadályba ütköztem, olyan szoros volt a tömeg.
A projektem címe Eufória, és a jelenlét tiszta állapotát keresi – Robert Capa emlékére, aki azt vallotta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Az első kommentben megosztom a linket veletek.
Visszatérve a pillanathoz, sosem fotóztam ezelőtt így.
Beállítottam a manuális fókuszt, majd valami szokatlant tettem: behunytam a szemem. Nem a keresőt néztem, hanem a belső figyelmemmel az emberek energiájára és az összekapcsolódásra koncentráltam. Éreztem a a szavaknak az erejét. Elhangzott egy hatalmas mondat, aztán még egy. A közönség morajlani kezdett, majd egyszer csak kitört az első elemi erejű ováció.
Csukott szemmel is éreztem: megérkezett a pillanat. Mintha millió hang súgta volna egyszerre: Most.
Lenyomtam az exponálógombot. Hallottam a gép kattanását, de nem néztem meg a kijelzőt. Egyszerűen tudtam: bármi is került a kártyára, ezért a képért jöttem.
S a legfontosabb amit ezzel mondani szeretnék Nektek!
Valójában nem én készítettem. Mi készítettük, közösen. A támogatók és a kritikusok emelték Magyar Pétert ebbe a pillanatba, ők formálták a történelmet azzá, ami.
Ezért lett ez a fotó ikonikus, és ezért marad meg a nemzet emlékezetében. Egy egész ország exponált azon a napon – én pedig hálás vagyok, hogy én lehettem hozzá az eszköz.
Pont ezért is mondtam le a kèp jogairól és tettem fel szabad felhasználású licenszel a wikimediá-ra. A kép a magyaroké és hiába van több millió megjelenése, az igazi helyére most talált a magyar wikipédián.
Köszönet Boglárka Kató , hogy megosztottad velem ezt a képet, berakom a linket a kommentbe.
Köszönöm ha megosztjátok ezt a posztot, mert mint írtam, ezt a képet vitathatatlanul Ti készítettétek, ebben van az igazi ereje.
rajongók
