18/12/2025
Vasárnap elköszöntünk a gyülekezettől, hétfőn a munkatársakkal és gyerekekkel együtt égettük el a rossz emlékeket, de közös vidám játékkal, aztán vacsorával, majd ajándékozással és visszatekintéssel a 2025-ös év eseményeire folytattuk az estét. Ma, 2025 december 18-án pedig, amikor beléptem a mindig hangos ebédlőbe, első látásra mintha egy kirándulásra induló csapat fogadott volna, rengeteg csomaggal, táskával, dobozzal. Ilyen kirándulásra még soha nem indultam,... mely már előre tudtam, hogy elviselhetetlen fájdalommal fog járni, mert akikkel elindulok, nem hozom vissza őket már. Másfelől pedig reményteli kirándulásnak indultunk, könnyes szemekkel, hálával és reménykedve abban, hogy gyökeret ereszt majd mindaz az érték, melyet igyekeztünk 28 éven át adni ezeknek a gyerekeknek.
Nem minden búcsú hangos. Van, amelyik halkan történik, összeszoruló torokkal, lassú lélegzettel, és szavakkal, amelyek mögött egy egész életnyi emlék áll. Ez a ház 28 éven át otthon volt. Otthont, lehetőséget adott 70 gyereknek. Nem tökéletes, nem mindig könnyű – de valódi. Falai látták a bizonytalan érkezéseket, a félve feltett kérdéseket, az első bizalmat, az első mosolyt, a vitákat, megannyi keserűséget és azt is, amikor valaki végre elhitte: számít.
Gyerekek nőttek itt – néha csendben, néha viharosan, de mindig reménnyel körülvéve. Nevelők és munkatársak álltak mellettük nap mint nap, akkor is, amikor nem volt válasz, csak jelenlét. A szeretet sokszor nem hangos volt itt, hanem kitartó.
Ma útjaink szétváltak. A gyerekek új otthonok felé indultak, mi pedig elengedjük azt, amit évekig a szívünkben hordoztunk. Ez az elengedés fáj – mert kötődtünk, mert hittünk, mert szerettünk.
De nem hagyjuk e helyet üres kézzel. Magunkkal visszük a tekinteteket, a kézfogásokat, az esti csöndeket, a küzdelmeket és az apró győzelmeket.
Minden gyermek itt hagyott bennünk egy darabot magából,
és mi is ott maradunk bennük – egy mondatban, egy emlékben, egy érzésben.
Szívből köszönjük mindazoknak, akik mellettünk álltak. Kimondhatatlan az, amit gondolunk támogatóink irányába, akár belföldről, akár külföldről, sőt még tengereken túlról is (végtelen lenne neveiket felsorolni). Mindig tudtuk, amíg ők vannak, mi is létezni fogunk. Ők hittek akkor is, amikor talán nem volt látványos az eredmény, időt, figyelmet, lehetőséget, anyagiakat szántak ránk. Támogatóink segítsége biztonság volt, és halk üzenet: van, aki vigyáz rátok és imádkozik értetek.
Bár ez az otthon most bezárja kapuit, a lényege nem tűnik el. A szeretet nem marad falak között. Továbbindult a gyerekekkel,
új helyeken, új történetekben él tovább. Ma búcsút mondtunk. Nem felejtünk. Csendben remélünk, és szívből kívánjuk, hogy mindaz, ami itt elkezdődött, jó helyre érkezzen. Elsősorban Istennek vagyunk hálásak, Övé legyen a dicsőség mindenért!
On Sunday we said farewell to the congregation; on Monday, together with our colleagues, we burned our painful memories, then continued the evening with joyful games, followed by dinner, gift-giving, and a reflection on the events of the year 2025.
And today, on December 18, 2025, when I stepped into the usually noisy dining hall, at first glance it felt as though I was being greeted by a group setting off on a trip—surrounded by countless packages, bags, and boxes. I have never set out on a journey like this before… one I knew in advance would be accompanied by unbearable pain, because those I am leaving with, I will not be bringing back.
Yet in another sense, this journey also began with hope—tearful eyes, gratitude, and the hope that all the values we tried to give these children over the past 28 years would take root.
Not every farewell is loud. Some happen quietly, with a tightening throat, slow breaths, and words behind which an entire lifetime of memories stands. For 28 years, this house was a home.
Not perfect, not always easy—but real. Its walls witnessed uncertain arrivals, timid questions, the first trust, the first smile, arguments, countless hardships, and also the moment when someone finally believed: I matter.
Children grew up here—sometimes quietly, sometimes stormily, but always surrounded by hope. Caregivers and colleagues stood by them day after day, even when there were no answers, only presence. Love here was often not loud, but steadfast.
Today our paths have parted. The children have set out toward new homes, and we are letting go of what we have carried in our hearts for years. This letting go hurts—because we became attached, because we believed, because we loved.
But we do not leave this place empty-handed. We take with us the gazes, the handshakes, the evening silences, the struggles, and the small victories.
Every child has left a piece of themselves in us,
and we remain in them as well—in a sentence, a memory, a feeling.
From the bottom of our hearts, we thank all those who stood beside us. What we feel toward our supporters—whether from within the country, from abroad, or even from across the seas—is beyond words (their names would be endless to list). We always knew that as long as they were there, we would exist too. They believed even when the results were not always visible; they gave us time, attention, opportunities, and financial support. Our supporters’ help was safety, and a quiet message: there is someone watching over you and praying for you.
Although this home now closes its doors, its essence does not disappear. Love does not remain confined within walls. It has moved on with the children, living on in new places, in new stories.
Today we said goodbye. We do not forget. We hope quietly, and from the heart we wish that everything that began here may arrive at a good place. Above all, we are grateful to God—may all the glory be His.
